9. Fejezet - Változások

Sziasztok!

Nagy-nagy kihagyás után újra itt vagyunk! Bár nem nekem kéne, mégis én írtam meg a következő fejezetet. Ha elegetek van belőlem ezért, akkor nyugodtan reklamáljatok!

Becs. szó, következő fejezetet már Tytától kapjátok, hogy mikor? Tőle kérdezzétek! :)

Addig is, jó olvasást, és minél több kommentet várok!

Puszi: Wedó

3 Hónappal később

-Rob! Rob! – a messzi távolból hallottam a nevemet, de felelni még nem volt erőm. – Rob! Ébredj! – egy angyal szólt hozzám, én pedig nem tudtam elhinni, hogy mellettem van. Csak úsztam az édes szopránban, nem mertem megszakítani, nem akartam, hogy abbahagyja. A fejem legeldugottabb részében, ugyan megfordult, hogy válaszolni kéne, de ezt a részt gyorsan elsöpörte az eufória-hullám, ami átfutott rajtam. – Rob, most már tényleg kelnünk kell!

– Még öt percet, édes! Csak még öt percet! – könyörögtem, de ahogy a barna hajú angyalt ismertem itt magam mellett, nem hiszem, hogy engedékeny annyira velem, hogy még öt percet lustálkodjak.

– Robert!

– Megyek már. Kelek már – válaszoltam, miközben a takaró alá bújtam. Végigsimítottam egy selymes női karon, majd tovább cirógattam a derekát, a combját. Éreztem, hogy libabőrös lesz, de csak büszkeség töltött el, a bűntudat a közelembe se tudott jönni.

– Héj, Rob! – Egy kéz kapott a kezem után, de én gyorsabb voltam, megfogtam a csuklóját és csókolgatni kezdtem. – Rob, kérlek!

Hmm… már nem parancsolgat, már csak kérlel… Taktikának és elterelésnek tökéletes. Hogy jussunk be a női szívek legmélyére, és olvasszuk meg őket két pillanat alatt. Nem csak csuklóját csókolgattam, hanem az alkarját, a könyökét, a vállát.

– Rob, hagyd abba, kérlek! – erőtlen kérlelés volt ez, tudtam, hogy Ő is annyira élvezi, mint én. Mikor a nyakát kezdtem csókolgatni, akkor felém fordult lecsaptam ajkaira, összekulcsoltam ujjainkat és elmerültem az édességben. Élesen mámoros érzés futott végig rajtam, mint egy villámcsapás. Boldog voltam.

Csókunknak végül ő vetett véget, egy finom puszit hintve a számra, kibújt a takaró alól. Felállt és lenézett rám. Én szégyentelenül végignéztem gyönyörű alakján, testén túl sokat takart a rövidnadrág és az ujjatlan trikó. A halványrózsaszín anyag alatt azonban már tudtam mi rejtőzik, és erre a gondolatra büszkeség töltött el. Tudom, hogy ő az enyém kívülről, belülről és ez fordítva is igaz. Ennek a gyönyörű angyalnak a bűvkörébe estem és nem tudok, nem is akarok kikerülni a hálójából. Arcán ragyogó mosoly ült, és tökéletesen sima bőre finoman fénylett, ahogy a Nap rásütött. Pont, mint egy angyal, csak a glória hiányzott a feje felől.

– Gyere! Menjünk reggelizni – nyújtotta felém a kezét.

– Jobb ötletem van, menjünk tusolni – mosolyogtam rá kissé csalafinta, csibészes mosollyal.

– Megígérem, hogy este együtt megyünk tusolni, de én már így is késésben vagyok, szóval, most egyedül kell menned, édes – mondta, mire legörbült a szám.

– Fúú, este nem tudod, mi vár majd rád – mondtam elég hangosan, hogy meghallja, miközben megfordultam és megpróbáltam föltápászkodni.

Munkába menet megfordult a fejemben, hogy „Úristen! Mi a rákot csinálok? Haza kéne mennem! Nem kéne találkoznom Kristennel!”

A kórház óta rengeteg dolog történt velem. Kristennel a kapcsolatom szinte teljesen megszakadt. Visszautazott Los Angeles-be, és nem beszéltünk hiába próbáltam néha felhívni. Aztán letettem az egészről és elkezdtem folytatni a saját életemet. Dannel és Tommal egyre többet szoktam lógni, mint a régi szép időkben. Igazából sok időt töltöttem olvasással. Az Alkonyat könyvsorozatot kibeleztem, lefejeztem, kielemezgettem. Legalábbis azt a részét, mikor Edward képben van. Stephenie-vel telefonon sokat beszélgettem az utóbbi időben, a könyv miatt is és, azért is, mert elég sok támadás ért azóta, hogy megkaptam a szerepet és a hivatalos stáb és szereplőlistát leadták a sajtónak. Interneten is nyúztak, hogy miért én lettem a főszereplő és miért nem három másik gyíkarcú szereplő közül valamelyik. Az újságírók sem kíméltek, bár szerintem teljesen fölösleges ekkora felhajtást csapni. Szegény Catlin… őt is sok támadás érte miattam. Mióta összejöttem vele, jó pár címlapon sikerült szerepelnünk… akaratlanul.

Catlin egyébként táncos és színésznő, így nem is ismerkedhettünk volna meg jobb helyen. Közös műben ugyan nem szerepeltünk, de sokat találkoztunk egy közös színházi projekt miatt. Én az első pillanattól kezdve másként tekintettem rá, nem volt sohasem munkatársam. Körül belül egy hónapja vagyunk együtt hivatalosan.

Most pedig Stephenie-hez tartok éppen, mert Kristennel és vele lesz egy közös megbeszélésünk.

***

-Mi az istennyila? Robert Pattinson! – kiáltott Kristen, mikor találkoztunk Steph házától egy utcányira.

– Kristen Stewart? Gyalog? Ilyen nincs! – válaszoltam, mikor megláttam. Immáron barna hajjal közeledett felém farmerben, és bőrdzsekiben. A haját ezerfelé fújta a szél, de az arcán bájos mosoly ült. Őszintén boldognak látszott, mikor megláttam.

Megöleltük egymást mikor összetalálkoztunk, majd együtt folytattuk utunkat Steph-hez.

– Mit keresel te az USA-ban? – kérdezte Kristen.

– Hát, Londonból mégse gyalogolhatok egészen idáig. Amúgy már két hónapja itt vagyok. Munka miatt jöttem… ismered a dörgést – válaszoltam. – És… veled mizujs? Hogy telik az idő?

– Telik-telik. Amúgy semmi különös. Összerakosgattuk a Runaways albumot, de még zajlanak az utómunkálatok. Egyébként pedig vagyok tízszer olvastam el az Alkonyatot, hogy megismerjem Bellát. Szinte kívülről fújom, minden sorát – sóhajtott mosolyogva saját magán.

– Ismerős…

Mikor megérkeztünk Steph-hez, rögtön repülve nyitott ajtót az írónő.

– Gyertek be! Gyertek be! – tessékelt beljebb minket.

– Kávé, vagy tea? – Kávé vágtuk rá egyszerre Kristennel, mire rögtön elnevettük magunkat. – Oké, a cipőket balra tegyétek le, találtok papucsot, ha kell, jobbra a fogasra a kabátokat dobjátok. Addig bekapcsolom a kávéfőzőt – mondta Steph és úgy pörgött, mint egy tinédzser karácsonykor.

Lesegítettem Krisről a kabátot és levettük a cipőnket. Stephenie-nek gyönyörű háza volt, otthonos és meleg. Nem jellemezte a luxus és a ragyogás, látszott rajta, hogy egy kétgyerekes családi ház, de mégis harmonikus és hangulatos volt. A falak narancsos színűek voltak, de halványak, mint a barack. A bútorok sötétbarnák voltak, a padlón pedig meleg parketta terült el. A falon naptár és a gyerekek bekeretezett képei függtek. A fogas mellett egy tükrös komód volt, amin egy családi kép állt. Olyan békés, meghitt, boldog környezetnek tűnt, amibe tökéletesen beleillett Steph.

A kávégép zúgni kezdett, ezzel vezetve minket, és hangos alapzajjal ajándékozta meg a házat. Stephenie kávéscsészéket pakolgatott, és közben minket kérdezgetett. – Rob? Kris? Tejet, cukrot?

– Nekem kevés tejjel sok cukorral, kérlek – válaszolt Kristen.

– Én, ha lehet, mézet kérek bele és közepes mennyiségű tejet – feleltem.

– Persze, hogy lehet! A férjem is úgy szokta inni, ezek szerint hasonlóan édes szájú vagy te is – elmélkedett hangosan. – Nyugodtan lépjetek beljebb, üljetek le.

– Köszönjük szépen! – szólt Kristen.

Leültünk az ebédlőasztalhoz, nézegettük a házat, és csöndben vártuk, hogy mi legyen. Pár perccel később Stephenie egy megrakott tálcával érkezett felénk. Lerakta elénk és mosolyogva foglalt helyez az asztalfőn. Így háromszögbe telepedtünk le az asztalhoz. A tálcán két kávé gőzölgött feketén és egy cappuchino álldogált magányosan. Steph megvárta, míg elvesszük a kávénkat, csak aztán nyúlt a cappuchino-jáért. Közelebb toltam Krishez a tejet, majd levettem a mézes csuprot és a kanállal csorgatni kezdtem a csészémbe. Csöndben munkálkodtunk az italunkon, majd végül mikor minden alkotóelem belekerült, halkan kezdtük szürcsölni. Én személy szerint kicsit feszült voltam eddig, de a kávé viszonylagosan feloldotta a belsőmet.

– Hol kezdjük? – kérdeztem csöndesen, de lényegesen nyugodtabban, mint eddig.

– Szerintem – tette le a csészéjét Steph – mondjátok el, hogy mit nem értetek mondjuk a szereplőtökön. Milyen fehér foltok maradtak?

– Az első könyvben Bella mintha egy kicsit feszült lenne. Vagy ez csak nekem jött le így? – kérdezte Kristen kicsit bátortalanul.

– Ahány ember, annyiféle értelmezés. Igen, némi feszültség van benne, de az én képzeletemben nem tördeli a kezét, vagy rágja a körmét, szóval ilyenről szó sincs. Inkább csak, mikor kíváncsi, vagy valami furdalja, akkor szokta a szája szélét harapdálni. De ha nem szeretnéd, akkor nem muszáj.

– De-de! Semmi probléma, csak nem értettem egy kicsit. Azt hiszem… - szabadkozott Kristen.

– Rob? – fordult felém most Steph.

– Igazából, én azt szeretném kérdezni, hogy merre van a mosdó? – Kicsit meglepődött az írónő, de készségesen eligazított. Én pedig repültem a mellékhelység felé, pedig nem is kellett WC-znem. Mindössze ideges lettem. Féltem, és zavart voltam. Kristen, én, Catlin. Catlin, Catlin, Catlin. Kristen, Kristen, Kristen. Én, Kristen. Eszembe jutott, és az ajkamra égett a Kristennel közös csókunk, ami a kórházban csattant el. Újra visszamentem a múltba és átéltem az összes érzést, ami akkor végigfutott rajtam. A számon pedig még mindig éreztem könnyed és finom levendula aromáját, és szinte kívántam, hogy újra összeérjenek ajkaink.

De nem! Nekem barátnőm van! Én szeretem Catlint! De szeretem Kristent is…

Ui.: Komikat pls!!!

Uii.: Catlin képét "A történet Szereplői" aloldalon találjátok meg! :)

8. Fejezet - Négy fal között

A sajgó tagjaim ellenére hevesen, érzésektől pumpáltan csókoltam Kristent. Tudtam, hogy nem sok esélyünk van arra, hogy együtt lehessünk és ki akartam használni a megadatott időt. Ajkaink puha játéka kezdett elharapódzni és egy pillanatig nem is éreztem a gerincem sajgó pontjait. Egy nagyon-nagyon rövid pillanatig. Belenyögtem a csókunkba, de nem tudtam, hogy a fájdalomtól, vagy az erős vágytól.

– Mi ez? – rontott be Tyler, ezzel szétrebbentve minket. Mindkettőnk tüdeje levegő utánpótlásért sikoltott, s Tylernek sikerült kicsik kitisztítania a fejemet. Mit művelek? – Robert!

– Tyler, nincs mit megmagyaráznom – feleltem erősen.

– Ó, dehogy nincs! – járkált fel-alá, az arca vörös volt, mintha épp egy kiló chilit nyomott volna le. – Kristen, beszélek a menedzsereddel. Robert, hozzád is lesz egy-két keresetlen szavam.

– Miért? – vágott közbe Kris élesen. – A filmben elméletileg egy szerelmes párt kell alakítanunk. A nézők jobban elhiszik, ha a magánéletben is párok vagyunk. Több benne a szerelem és a valóság. Katherine-nek is ez a terve, nem? Minél több valós elemet a filmbe! Ha igazi dolgokat veszünk fel, az igazinak is tűnik. Egy nem létező szerelmet nehezebb eljátszani, mint egy valós tüneményt. Én kérek elnézést az érzéseim és a meglátásaim miatt. Igazad van, hívd fel Bobot. Sokat fog neked mesélni rólam és az akaratosságomról – felkapta a kabátját, meg sem várta a választ. Kilépett a szobából és eltűnt a folyosók végtelenében.

– Wow – suttogtam.

– Figyelj Rob. Nem bántásból, de mennyit lennél Kristennel? Mármint… ő még gyerek! Nem tesz jót se neki, se neked. Elsősorban a te érdekedet kell néznem, tehát ez a dolgok állása. Kristen, jó színésznő. Viszont még csak tizenhét. Ő szabadabbnak érzi magát, a szülei kevésbé figyelnek rá. Kris már jobban hozzászokott a sajtóhoz és a pletykákhoz, egyeltalán a rivaldafényhez. A te feltörekvő csillagodnak nem feltétlen tesz jót, egy ilyen pletyka, egy ilyen kapcsolat. Nézd, én megértem, hogy szereted. Komolyan. De szerinted egy neves színház, vagy egy nagy kasszasikert ígérő filmhez milyen szereplőket válogatnak be? Azokat, akiknek ezerféle sajtójelenetük volt és már hírhedtek, mintsem híresek. Megtehetik, hogy ezzel csökkentik az esélyeiket? Nem! Nem, mert a show biznisz nem ilyen! Ide eredmény kell, és tiszta múlt, tiszta lapok. Ha netántán probléma lesz ebből, akkor szerinted egy tiszta, vagy egy itt-ott kopott lapot tesznek fel? Szerintem egyértelmű. A tiéd még rendben van, úgy-ahogy.

– De Tyler – kezdtem volna tiltakozni, de félbe szakított.

– Nem Rob! A saját érdekedben kérlek rá, hogy ereszd el. Tudom, hogy fontos, de tedd fel magadban a kérdést. Melyik fontosabb? Egy kislány, aki ide-oda táncol körülötted három hónapig, aztán rád un és lelép. Vagy a feljövőben lévő karriered, amitől kaptál egy esélyt. Egy esélyed van a világnak, hogy bemutasd, ki is Robert Pattinson. Egy szereplő, akit a HP-ben kinyírtak, vagy Robert Pattinson, a hiperszexi vámpír, akiért a fél világ odavan? Mit választasz? Döntsd el, van rá még egy napod, mert akkor aszerint osztályozlak és illesztelek be a Hollywood-i életbe. – Megtörölte a homlokát egy zsebkendővel, majd kisétált a szobámból. Jól esett egy kis egyedüllét, át tudtam gondolni a dolgokat.

Igazság szerint nem akartam választani, dönteni kettő közül. Tyler azonban választás elé állított, így kénytelen vagyok dönteni.

Ajh… nem akarok választani. Az első válaszom az lenne, hogy egyértelműen Kristen. De ha egy kicsit tovább nézek, akkor látom, mi van Kris mögött. A lenyugvó Nap. Ám a másik irányban egy felkelő Nap arany sugarai világítják meg az égboltot, hívogatón és meseszépen. Egy másik, jobb élet reménye, egy tökéletes karrier nyújtotta gyönyörűség. Egy álom, ami sose valósult meg, egy álom, amire esély sem volt, hogy elém táruljon. Egy út, ami elvezet a békébe, a fénybe. Elvezet az élet mesés oldalához, egy út, ami most még poros falak közt halad.

Az erőlködés miatt azonban a sajgó pontok száma rohamosan növekedett és pár perc után az egész testem lángolt. A derekam és a fenekem égett, s csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarok semmire sem gondolni. A percek lassan teltek és csak néhány értelmes gondolatnak sikerült átverekednie a fájdalom magas hegységein. Feladtam hát a gondolkodást, inkább megpróbáltam megkeresni a nővérhívót. Fájdalomcsillapító nélkül, úgy éreztem két percen belül kipusztulok.

Sikerült elérni a gombot és olyan erősen amilyen erősen tudtam, lenyomtam. Sípolt, majd elengedtem és vártam. A falat tudtam volna kaparni, és szívesen lerágtam volna az összes ujjamról a körmöt, ha lett volna annyi erőm, hogy a számhoz tegyem őket. Inkább csak kapaszkodtam a fém ágykeretbe és a puha matracba. A fájdalom nem múlt, nem eresztett sehová, s az ajtó még mindig nem nyílt ki. Hol már marad az a nővér?

Mikor végre megérkezett, olyan érzésem támadt egyfelől, mintha már láttam volna ezt a nőt. Másfelől pedig úgy néztem rá, mint egy angyalra, aki egyenesen a mennyből szállt, le hozzám, hogy enyhítse a fájdalmamat.

– Mi történt? – kérdezte a nővér. Szőke haja lágyan omlott a hátára, hullámos fürtjei csillogtak a besurranó napfényben. Egy pillanatig gondolkodtam rajta, hogy a magánéleti problémáimat vesézzem ki ezzel, az igen kedves nővérkével, vagy inkább térjek rá a csúnya részére a dolognak és mondjam meg, hogy merő fájdalom a derekam. Az utóbbi mellett döntöttem.

– Kaphatnék valami fájdalomcsillapítót? Valami nagyon erőset – ráncoltam a homlokomat.

– Persze, máris – mondta a nővér, majd visszaslisszolt a mennybe, egyedül hagyva engem az ágyban. Hosszan kifújtam a levegőt, de valami nyögésszerű fújtatásba fulladt a dolog, így inkább nem próbálkoztam a sóhajtással.

Öt, végtelennek tűnő perc után visszatért a nővérke, kezében egy fecskendővel. Átlátszó folyadék volt benne, amit a megváltás vizének néztem. Fájdalomcsillapító. Csillogott a szemem, miközben az infúziós zacskómba fecskendezte. Hamar elkeveredett a csillapító, bár még nem éreztem a hatását. A fájdalom még mindig ott égett az ereimben és zsibbadni kezdett a fenekem. Olyan volt, mintha hangyák rohangálnának benne, amitől egy csöppet hülyén éreztem magam.

– Így… mindjárt hatni kezd – bíztatott az angyalka.

– Köszi – motyogtam, bár a fájdalom még mindig zsibbasztotta a hátsómat. Mintha valaki egy iszonyatosan nagyot rúgott volna bele… Talán meg is érdemeltem volna.

Az agyam már nem kattogott semmin, csak képeket tudtam magam elé képzelni. A szavak fokozatosan eltűntek a semmiben és a saját, belső hangomat sem hallottam. Ez egyébként megijesztett volna, de per pillanatban nem tudtam félelemre gondolni, csak lebegni akartam. Nem akartam érezni a fájdalmat, ami körüllengte az egész testemet. Ám ez a fájdalom lassanként alábbhagyott és nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést. Pár perccel később pedig elnyomott az álom.

***

Mikor felébredtem már nem fájt semmim. Nagyon örültem ennek. Kinyitottam a szememet, de nem számítottam arra, hogy sötétben ébredek. A falra hunyorogtam, ahol az órát sejtettem. Nem sikerült leolvasnom róla semmit, túl sötét volt. Egyedül voltam a szobában, csak a függöny libegett, mintha szellem lenne. Valószínűleg nyitva hagyta a nővér az ablakot. Hideg levegő szállt be, és még jobban magam köré tekertem a takarót, hogy ne fázzak. A csontig hatoló hűvösség, azonban már bekúszott a paplan alá, így nem szabadulhattam a hidegtől. Lassanként már vacogott a fogam is, de nem mentem becsukni az ablakot. Nem akartam kikászálódni az ágyból, a puha melegségből. Így aztán vacogva és fogcsikorgatva másztam vissza az álmok édes világába.

***

Legközelebb ténylegesen világos volt, mikor felébredtem, bár nem tudtam volna megmondani, hogy délelőtt, vagy délután van.

– Szia! – köszönt egy ismerős hang mellőlem, mikor észrevette, hogy ébren vagyok.

– Helló – köszöntem vissza kicsit még rekedtes hangon a sok alvástól. Kristen kezében mobil volt, azt pörgette jobbra-balra. Az arca olyan… fáradtnak tűnt. Még sosem láttam ilyennek, habár nem régóta ismerem. – Mióta vagy itt? – kérdeztem halkan, mintha a hangos szavakkal el tudnám üldözni magam mellől.

– 9-kor jöttem, de még durmoltál – mondta nemes egyszerűséggel, miközben még mindig nem nézett rám. Elszántan vizslatta a kis mobilt a kezében. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

Zavartam pislogtam, keresve a faliórát. Délután négyet mutatott.

– Uhh, izé… sajnálom. Sokat kellett várnod – kerestem a szavakat, de valahogy furán össze-vissza volt még a kép. Megrántotta a vállát.

– Hogy érted azt, hogy sajnálod? Hiszen aludtál. Telenyomtak fájdalomcsillapítóval, szerintem elég érthető, hogy kidöntött. Figyeltem a dokikat, olyan adagot kaptál, ami egész télre kidönt egy grizzly-t! Sajnálod?

– Igen, még mindig sajnálom, mert itt gubbasztasz mellettem, mikor biztos ezer dolgos lenne, én pedig arra nem veszem a fáradtságot, hogy felébredjek. Ez nem túl fair – mutattam rá. Kifújta a levegőt, és fáradtan rám mosolygott. Ez csak árnyéka volt a valódi Kristennek, és még mindig úgy éreztem, valami bántja őt.

– Mi a baj? – kérdeztem pár perc néma hallgatás után.

– Semmi! – vágta rá Kristen, amiből biztosra vettem, hogy hazudik. – Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.

Nehézkesen sóhajtottam, mert még mindig fájt egy két pont. El is gémberedtem egy kissé a sok alvástól, és szükségem lett volna egy kis mozgásra. De a szobából nem mentem volna ki a világ kincséért sem. Tologassam én a sűrű folyosókon az infúziós állványomat, mint a nyolcvanéves nagypapik? Neem! Egyébként is, mit csinálnék? Rallizni az állvánnyal? Páros lábbal rúgnának ki, de előtte ellátnák a betört koponyámat. Akkor rallizhatok a kerekes székemmel egy életen keresztül.

Milyenek lennének a címlapok? Tolószékben a vámpír! Kitörte a nyakát, és ezért csak zombi szerepre tud jelentkezni.

Brrr – megborzongtam erre a gondolatra és megpróbáltam más irányokba terelni az eszmefutásaimat, különben nemsokára a halálomat tenném címlapra.

– Hogy-hogy itt vagy? Mármint… nem akarlak elküldeni, de beszéltél már Bobbal? Vagy Tylerrel? – kérdeztem.

– De beszéltem Bobbal – mondta, majd szünet állt be közöttünk. Nem erőltettem, de közben a fájdalmon kívül a kíváncsiság is fúrta az oldalamat. A fehérre meszelt kórházi plafont néztem, miközben megpróbáltam látatlanban kitalálni a gondolatait. Természetesen minduntalan sikertelenül.

– Rob, én… - hallottam a hangján, hogy a sírás szélén áll, ami megijesztett. Eddig nem volt semmi, de most? Mi történt? Mitől változott meg ilyen hirtelen? Felé fordultam és kutatni kezdtem az arcán. Megpróbáltam minden lehetséges dolgot leolvasni róla, de nem jártam túl sok sikerrel. Megtörtség és fáradtság vegyült ráncaiban, csillogott a szeme a ki nem hullott könnycseppektől.

– Mi történt? – kérdeztem halkan. Talán nem is akartam tudni a választ.

– Találkoztunk, beszélgettünk. Nagyon jól éreztem magam melletted. Jó volt, kicsit kilépni a szürke hétköznapokból. Örülök, hogy találkoztam veled, megismertelek egy kicsit. – félszegen elmosolyodott, de közben szipogott. – A forgatásokon még biztosan találkozunk, és elleszünk. Barátként. – Az utolsó szót megnyomta, majd kutatóan rám pillantott. Éreztem, hogy meglepődöttség ül ki az arcomra.

– Barátként – suttogtam, de nem éreztem a számat.

– Ne haragudj, de nekem mennem kell. Nemsokára indul a gépem – szabadkozott és az ajtóra pillantott. Felállt, és odasétált az ágyamhoz. Én még mindig meglepődve feküdtem, valószínűleg a sok alvástól még kicsit lassan fogott az agyam.

Lehajolt hozzám, és egy csókot lehelt a számra, majd megszorította a kezemet.

– Ez kettőnk, és négy fal között marad – mondta. – Örökre.

Végül vállára vette a táskáját, és kisétált a szobából. Becsukta maga mögött az ajtót. A folyosó zajai egy pillanatig beszűrődtek, aztán ismét csend telepedett a szobára. Ekkor koppant nekem a valóság. Épp most sétált ki az életemből.

7. fejezet -Barátság. Barátság?

Sziasztok!

Megírtam a fejezetemet! Jó olvasást és sok komit kérek szépen!

Igen nehezemre esett kivárni azt a negyed órát, amíg ideért a mentőautó. Na, ennyit az öt percről! Tényleg, mi lett volna, ha valami súlyosabb történik velem, vagy akárki mással. Akkor is itt kell fetrengeni a földön, várni, míg a mentősök méltóztatnak idegurulni.

Kristen persze teljesen maga alatt volt. Hiába nyugtatgattam, hiába mondtam neki, hogy jól vagyok, meg sem hallotta. Csak arról papolt, hogy minden az ő hibája, nem is kellett volna idejönnie.

- Kristen! Hidd el, én nagyon örülök, hogy itt voltál. Megtiszteltetés részemről, hogy megismerhettelek. – mondtam az utóbbi ilyen alkalomkor.

- Igen, én is, de akkor most nem fetrengenél a földön. – ő éppen mellettem ült, az egyik kanapén, és hirtelen azt vettem észre, hogy közel járt hozzá, hogy sírjon.

- Kris, Kris, ugye nem fogsz most itt sírni nekem? Azzal alaposan lerombolnád az önbizalmamat. Milyen vendéglátó lennék? Megríkatom a vendégeket.

- Isten ments, szuper volt minden, de minden az én hibám...

Ezt már meg sem hallottam. Éppen azon gondolkoztam, hogy visszavágjak valami frappánsat, de meghallottam egy finom kopogtatást az ajtón. Kristen már pattant is. Amint kinyitotta az ajtót négy piros ruhás alak rontott be egy hordággyal. Azonnal felnyaláboltak a földről, nem kevés fájdalommal, és besüllyesztettek a hordágyba. Krist kérni sem kellett, bezárta az ajtót és velem tartott.

Valószínűleg ez lesz a következő Collision címlap sztorija: Szerelmi balesetek – vajon mi történhetett az éjjel Kristen Stewart és Robert Pattinson között? Bele is borzongtam a gondolatba. Pfúj! Kezdett egyre nevetségesebbé válni az, az ötlet, hogy én meg Kristen egyszer majd összejövünk. Pedig pár napja – konkrétan tegnap – még azt gondoltam, hogy jó lenne. De ezek után? Alig ismerem!

Legalább itt van most mellettem a mentőautóban, simogatja a homlokomat, kedvesen motyog, persze alig értem mit beszél, és ez annyira, de annyira jó! Mélyen belenézek kékesszürke gyönyörű szemébe, és próbálok rájönni, hogy mire gondol. Majdnem, de majdnem elmosolyodtam, mert rájöttem, hogy ez a jelenet mennyire hasonlít az Alkonyatra. Drágakő szemeivel rám néz, és én már nem vagyok annyira biztos ebben a barátságban.

Persze, a magam részéről. Arról fogalmam sincs, hogy ő hogyan érez irántam. Persze, ez a két nap alig elég arra, hogy megismerjem, de kezdetnek nem rossz.

Huhh, hova jutottunk!

Már fordultunk is be a kórház parkolójába. Eszeveszettül gyorsan kikaptak a mentőautóból, és felsprinteltek velem az emeletre. Mit ne mondjak, a doktornő kész bombázó volt. Oké, ez nem igazán illik az előbbi gondolatmenetemhez, ez csupán átlagos, férfi felfogás. Hosszú, szőke loboncát csak úgy rázta, és miközben ment, alaposan szemügyre vettem a fenekét.

Aztán bevittek valami kivizsgáló terembe. Ott hasra fordítottak, és felrántották a pólómat. Gyanítom a doktornő. Megnyomkodta a hátizmaimat, mire hangosan kifújtam a levegőt. Kemény legénynek akartam tűnni, de nem bírtam szusszanás nélkül.

- Itt fáj? – kérdezte, mikor nagyot húzott a gerincen tövére.

- Áúú! – csak ennyit bírtam kinyögni. Ott fájt a legjobban...

- Szóval igen. Úgy látom, hogy megzúzódott a négyes és az ötös csigolya, de még meg kell röntgeneznünk.

- Uff. – megint nem tudtam megszólalni.

Aztán megindult a menet. Elöl az orvos, mögötte két ápoló cipelte a hordágyat, amin én feküdtem, mögöttünk Kristen loholt. Idegesen mérte végig a doktornőt, mint holmi vetélytársat. Meg akartam nyugtatni, hogy a hölgy a nyomába sem érhet, de inkább megvárom, amíg kettesben maradunk. Vagy inkább meg sem szólalok. Még jól emlékszem, hogy milyen képet vágott, mikor először meglátta azt az újságcikket. Amúgy, lehet, hogy van pasija.

Ettől a gondolattól rosszul lettem. Mi van, ha tényleg van pasija? Esetleg már össze is házasodtak titokban. Amilyen gyorsan csak tudtam, elhessegettem ezt a gondolatot. Mert nem láttam gyűrűt az ujján, ami természetesen nem zár ki semmit sem.

Végre, végre megérkeztünk a korházi szobámba. Talán ott lesz egy kisnyugalmam. Lepakoltak a hordágyról, a két ápoló kimasírozott, a doktornő pedig odaállt az ágyam mellé. Úgy nézett rám, mint egy rakás szerencsétlenségre. De egy kis kihívó fény villant a szemében.

- Hogy érzi magát? – kérdezte.

- Ahhoz képest remekül. Mennyire súlyos a sérülés? – motyogtam. Az érzéstelenítő még tombolt bennem. Rettenetesen kimerültnek éreztem magam. De azért próbáltam odafigyelni ara, amit válaszol.

- Megnyomódott a négyes és az ötös csigolya. Szóval pár napig nem tud majd járni.

Fejemet a párnába temettem. Tyler ki fog nyírni.

- De semmi komoly, ugye? – Hallottam Kristen aggodalmaskodó hangját valahonnan a fejem fölül.

- Annyira nem, hogy komolyan aggódnia kelljen miatta. – mintha kicsit túl keményen csattant volna a hangja. Nem lesz ez így jó.

- Miért ne kelljen aggódnom miatta! Nem tud lábra állni!

- Miért, ki ön, a barátnője? – nem láttam, de tisztán éreztem, hogy Kristen elvörösödött.

- Nem, csak egy jó barátja.

- Akkor kérem fáradjon ki, megvizsgálom...alaposan. – ez határozottan nem tetszett nekem.

Mi lesz még itt! Miután hallottam, hogy becsukódott az ajtó, a doktornő suttogott a fülembe:

- Komolyan ez a barátnője?

- Nehemm. –nyögtem. Felé fordultam, hogy valahogyan közölhessem vele, hogy hagyjon békén. De ő sajnos félreértette. Közeledett a szájával. Azonnal felkönyököltem, és a megrökönyödött arcába kiáltottam.

- Mégis mit képzel!

- Én...azt hittem...

- Kérem, hagyjon engem! – emberfeletti erővel beszéltem, noha a szám alig mozgott.

Sértődötten összepréselte a száját, és kikullogott a teremből. Nevetni akartam rajta, de a szememet is alig bírtam nyitva tartani. Dühös szemekkel masírozott be Kristen. A dühöt nem tudtam hova tenni, de rájöttem valamire. Az ajtón van egy ablak, és Kris félreértette a helyzetet. De akkor miért ilyen dühös?

- Jól megvizsgált, mi? – vágta hozzám durcásan.

- Na ezt kéne betiltani. – motyogtam. – idejött és le akart smárolni. – oké, nem bírtam tovább, nevettem a végén. És úgy láttam, hogy Kris is megenyhült.

Volt valami a szemében... Úgy gondoltam, hogy egy kicsit tovább megyek, hogy megtudjam, mi is volt az.

- De tény, ami tény, igazán csinos. – mondtam.

- Ha ennyire bejön neked, akkor akár vissza is hívhatom! – csattant fel.

- Jajj, Kristen, ne legyél már ilyen. – mosolyodtam el. Hát, úgy látszik, én ma már nem fogok aludni. – Hidd el, te sokkal jobban nézel ki. – mondtam, de már bele is pirultam.

Ez volt az utolsó, amit mondtam vagy hallottam, mert az álmosság felülkerekedett rajtam.

*

Kipihenten ébredtem. Az első dolog, amit megláttam Kristen aggódó pillantása volt.

- Jól vagyok. – bizonygattam.

- Biztos?

- Ahamm...

- Hívok egy doktort. – direkt kihangsúlyozta a doktort, nehogy doktornőre gyanakodhassak.

- Köszönöm.

Pár perc múlva már jött is vissza, sarkában egy orvossal. Hál’ istennek nem a doktornővel tért vissza, mint azt megjósolta. Az orvos meglapogatta a hátamat, és egy röntgenezésre „invitált”.

Betoltak a tegnapi terembe, és újból elvégezték a vizsgálatokat. Azt mondták, hogy ha megígérem, hogy nem fogok hirtelen mozdulatokat csinálni, és hajolgatni, akkor holnap kiengednek. Megígértem.

Mikor visszavittek a terembe, egy nagyon ideges Tylert pillantottam meg. Dühödten csapott az asztalra egy újságot. Odabicegtem, és belepillantottam. De nem kellett továbblapoznom az első oldalnál, ahhoz, hogy kivegyem a lényeget. Kórházban a vámpír! Ez volt a szalagcím. Szuper. Inkább nem is vagyok kíváncsi a részletekre. Ehelyett így szóltam Tylerhez:

- Hogy vagy Rob? Fáj valamid? Igen, tudod megnyomódott két csigolyám, és járni is alig tudok. Kösz a kérdést!

- Még el sem kezdődött a forgatás, és máris szennylapok címlapjain szerepeltek. Gratulálok. - Ezt mindkettőnk felé intézte. – Mi lesz a forgatások közben?

- Fogalmam sincs. – válaszolta nyersen Kris.

- Ez nem folytatódhat tovább! Kristen, a te és Rob érdekében menj egy szállodába, vagy menj haza! – utasította Tyler. Ettől a hangnemtől mindketten paprikásak lettünk, és Kristen kiviharzott a teremből. Gondolom, azt fontolgatja, hogy hazamegy, de arról elfeledkezett, hogy a kulcs nálam van. Legalább kiszellőzteti a fejét egy kicsit.

- Ez szép volt. – mondtam Tylernek, és visszaaraszoltam az ágyamhoz. Időközben rájöttem, hogy Kristen behozta pár cuccomat, míg én aludtam.

- Én a menedzseretek vagyok. Mindennek úgy kell történnie, ahogy én azt mondom.

- Szóval nem ehetek pizzát, ha te azt nem engeded. A szerződésben erről nem volt szó.

- Valóban. De megállapodtunk, hogy én mondom meg nektek, hogy mi a jó, és mi a nem. Főleg neked, Robert. Te vagy eddig a legtapasztalatlanabb, és veled kell, foglalkozzak a legtöbbet.

- Szuper. – nyögtem.

- Zsinórban három Collision címlap sztori. Ez már botrányos! Igyekezz jobban! –mondta, aztán Kristen után viharzott.

Pár perccel később Kris visszatért, kezében egy illatozó kakaós csigával.

- Bocsi, hogy cserben hagytalak, de egyszerűen nem tudom elviselni Tylert.

- Nyugi, legszívesebben én is veled tartottam volna.

Közben Kris a kezembe nyomta a csigát, és leült egy műanyag székre az ágyam mellett.

- Köszi. – böktem a csigára.

Kristen elégedetten elmosolyodott, hogy örömet okozhatott nekem. Igazán csinos volt. És valahogy visszaszöktek a korábbi gondolatok az agyamba. Ő még csak tizenhét éves. Én már vénséges vén csataló vagyok hozzá képest. Nem szabad beleszeretnem. Egyáltalán miért van itt? Itt az ideje, hogy megtudjam.

- Kristen?

- Hmm?

- Miért vagy itt? Nem kellene hazamenned?

- De, ami azt illeti, kellene, de már telefonáltam, hogy még pár napig maradok.

- Miért?

- Hát, gondolom nem szívesen lennél egyedül ilyen állapotban, és nekem sem akaródzik elmenni.

- Miért? – tudakoltam.

- Jajj, Rob! Ha ez ilyen egyszerű volna! Még én magam sem tudom.

Na, ezt annyiban hagytam. Igazából tökélete alkalom lett volna az első csókhoz, noha a körülmények nem éppen kedvezőek...

Úristen!

Miről is fantáziáltam? Hogy Kristent? Én? Megcsókolni?

Pedig most már tudtam, hogy ezt kell tennem. A pillanat még nm múlt el.

Lassan felültem, küszködve a csigolyáimmal, és felé billentem. Először nem értette, hogy mit akarok, de aztán leesett neki. Ő is közelebb araszolt hozzám. Még pár centi! Gyorsabban akartam áthidalni a távolságot, ezért kinyújtottam a kezemet, és a felém húztam a fejét. Ő is lelkesen árölelt, és akkor összeért az ajkunk. A csók finoman kezdődött, puhán, szinte fájt volna elereszteni. Aztán mind vadabban és vadabban. Egyszerűen nem akartuk elengedni egymást, bár már mindketten fulladoztunk. A végén muszáj volt szétválnunk, mert egyikünk sem bírta tovább levegő nélkül. A homlokomat a homlokához támasztottam, és áthatóan néztem a szemébe.

- Oh, Kris...

- Csssss! – nyomta egyik ujját az ajkamra.

Aztán csak néztük egymást, szinte faltuk. Olyan csodálatos volt! De közben bűntudatom támadt.

- Ezt nem szabadna...

Nem érdekel! – mondta Kristen, majd újból a számhoz nyomta finom ajkait.

csók, puszi: Agnyesz

6. fejezet - Ilyen az én formám

Sziasztok!

Megjött a következő fejezet, hála a borzalmas időjárásnak, ami miatt kicsit megrövidült a nyaralásom. Remélem tetszeni fog. Jó olvasgatást: Tyta

Fél órába és öt szál cigibe telt, mire teljesen lenyugodtam. A dühöngés minden energiámat felemésztette, ami megmaradt a futás után. Nagy nehezen bevánszorogtam a lakásba, ahol megcsapta az orrom a fánkok édes illata. Összefutott a nyál a számban. Elindultam a konyha felé, nem is tudtam, hogy mit teszek, az ösztöneim irányítottak. Borzasztóan éhes voltam, nem is gondoltam bele, milyen lesz találkozni Kristen-nel. Biztos kínos…

Meghökkentem, amikor megláttam a „csajomat”. Nem tűnt zaklatottnak. Sem dühösnek. Jóízűen falatozta a reggelijét, és szürcsölgette a kávéját, arcán egy hatalmas mosollyal.

- Azt hittem, leugrottál a tetőről. Tudod, kezdtem komolyan aggódni érted. Még azt hiszik, én löktelek le. – Nem tudom, hogy hangja csilingelését csak ügyesen tettette, vagy tényleg ennyire feldobta az újság vezércikke. – Szerelemből gyilkosság. Kristen Stewart tébolyult állapotában letaszította háza tetejéről Robert Pattinson-t, aki a partnere lett volna a híres Twilight Saga megfilmesített változatában. Nem tudni, hogy a fiatal színésznőt mi dühítette fel ennyire. A részletek hamarosan következnek, csak itt, a Londoni Híradóban. – imitálta egy tévébemondó hangját. Hangosan kacagott saját előadásán. Én csak egy halvány mosollyal jutalmaztam a produkciót.

Lehajoltam, hogy felkapjak egy fánkot az asztalról, de valami egészen más akadt a kezembe. Lenéztem, és láttam, hogy azt az átkozott újságot szorongatom, pont annál a cikknél kinyitva. Gyorsan eldobtam és hátráltam pár lépést.

Kristen megköszörülte a torkát, és nyugodt rábeszélő hangon így szólt:

- Tudod, nem harap, és nem okoz maradandó, vagy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket sem. És egészen vicces.

- Te elolvastad? – el sem akartam hinni. Azt hittem, őt is kiborítja majd a pletyka. Még kibírtam volna, hogy jókedve van, és nem úgy reagál, mint én. De abba még belegondolni is rossz, hogy tudja mit írtak a cikkben. Mert elolvasta. Ez hihetetlen…

- Rob, figyu. Én kíváncsi voltam rá milyen sületlenségeket hordanak össze. Amikor szerepeltél a Harry Potterben, nem történt veled semmi hasonló?

- Nem mondanám… - igazából semmi hasonló nem történt még velem és lövésem sem volt róla, hogy kell kezelni. Amikor Cedric-et alakítottam minden könnyebbnek tűnt. Nem hoztak össze senkivel, még a forgatások kezdete előtt, nem szerepeltem címlapokon, szépen nyugisan éldegéltem. Az emberek elkönyveltek a bátor, erős fiúnak egy világhírű filmből, aki a végén meghal.

- Szerintem olvasd el. Meg kell edződnöd. Még több tucat ilyen esettel fogsz szembetalálkozni, és nem rohanhatsz el mindig dohányozni. – mintha olvasna a gondolataimban. Hihetetlen! – Na, én most megyek, jó olvasgatást!

- Várj csak egy kicsit! Ha jól emlékszem te is ki voltál akadva az elején, és nem úgy festettél, mint akinek minden vágya ez a…

- Még én sem vagyok profi – vágott a szavamba. – Kellett egy kis idő, amíg felmértem a helyzet komolyságát. Ami nulla. Na, de most már tényleg megyek, birtokba veszem a fürdőszobát. Jó olvasgatást! – ezzel kisétált

- Akkor sem fogom elolvasni! Mert… mert… engem nem érdekelnek a hazugságok! – kiabáltam utána. Tudom, tudom, elég gyatra kifogás, de nem akartam, hogy neki legyen igaza.

Eskü, eredetileg tényleg nem akartam elolvasni a förmedvényt, de ahogy ott üldögéltem az asztalnál felötlött bennem a gondolat:

Mi lenne, ha mégis?

Hiszen mi baj történhetne? Semmi, de tényleg. Legfeljebb el kéne szívnom még fél doboz cigit és ezzel még tovább roncsolnám a tüdőmet. De cigi az van itthon, közel a kisbolt is, a tüdőm pedig már most borzalmasan festhet belülről, szóval nem látom akadályát, hogy beleolvassak.

Esetleg megnézhetném a képeket, vagy elolvashatnám a címét.

A következő pillanatban már azon kaptam magamat, hogy mohón falom a betűket, gyűjtöm be a hihetetlennél hihetetlenebb infókat.

„Amerika üdvöskéi egymásra találtak

Kristen Stewartot és Robert Pattinsont kaptuk lencsevégre, amikor a lány Londoni kiruccanása során romantikusan andalogtak és beszélgettek egy szökőkútnál, amibe aztán pénzt dobtak. Nem nehéz kitalálni, mit kívántak…

Úgy tűnik, a Jolie-Pitt házaspár csillaga leáldozóban van, ugyanis új álompár tűnt fel a színen. A világsikerű Twilight Saga könyvsorozatból készült film főszereplői között szerelem volt első látásra, amit a körülöttük lévők is érzékeltek. Megkérdeztük a rendezőt is, aki elég szűkszavúan, de lényegre törően nyilatkozott az esetről:

„Csak úgy szikrázott körülöttük a levegő, amikor találkoztak. Rob még egy kávéra is meghívta Kristent, így együtt távoztak a megbeszélésről.”

Tegnap este Miss Stewart gépe nem tudott felszállni, így a színésznő Londonban marad még egy darabig. A váratlan kiruccanást nem neves szállodákban, vagy régi barátoknál tölti, hanem újdonsült szerelméhez költözött.

Bennfentesek elárulták, hogy a párocska már a következő lépéseket tervezgeti, és megvettek egy házat, amit elkezdtek közösen berendezni, természetesen méregdrága bútorokból…”

- Hah, mégis elolvastad! – kántálta Kristen, mint egy kislány, aki gúnyolódik, ha neki van igaza.

- Mi? Én? Mit? Ja, hogy ezt! Ugyan már, dehogy… - mentegettem magamat és a menthetetlent, majd idegesen kotorászni kezdtem az asztalon, hogy eltüntessem az újságot. Végső elkeseredésembe megpróbáltam precízen a könyvespolc tetejére hajítani a Collision-t, majd hanyagul hátradőlni a széken, mintha mi sem történt volna. Persze, amilyen a formám ez sem jött össze. Az újság ugyan a polcon landolt, de nem a kijelölt helyen, így letarolt két méregdrága vázát, amit még a nagymamámtól örököltem. A széken hátradőlés esetében pedig nem gondoltam végig alaposan a szitut, így az eszembe sem ötlött, hogy nincs háttámlája! Hanyatt estem, pont a hátam fájós pontjára érkeztem. A hideg kőpadlón fetrengve azt kérdezgettem magamban:

Miért pont én? Miért, miért miért…

- Te jó ég, Robert! Jól vagy? Ne mozdulj! Maradj nyugton, hátha megsérültél. – Kris szemmel láthatólag már nem mulatott olyan jól, mint az előbb, illetve az újságos jelenetnél, hanem komolyan megijedt.

- Ugyan már, nyugi, kutya bajom. Fel is tudok ülni, látod? Uhhh… - hát, nem tudtam felülni.

- Hívom a mentőket.

- Ne.

- De muszáj, lehet, hogy komoly bajod esett! - kiabálta

- Ne ordíts, mert én is pánikba esek!

- Én nem is pánikolok! – makacskodott.

- Akkor miért nem beszélsz normálisan? – kérdeztem.

- Mert féltelek, te idióta!

- Tényleg? – folytattam lágyabb hangon.

- Igen. – letérdelt mellém, és kisimította a hajamat az arcomból. – Tényleg.

Percekig néztünk egymás szemébe, végül ő törte meg a csendet.

- Komolyan hívom a mentőket. Akkor is be kell menned a kórházba.

- De bemegyek én magamtól is, ha ennyire szeretnéd. – ajánlottam, mert tényleg rühelltem, ha mentővel visznek valahova. Az emberek megbámulják az autót, és elgondolkoznak rajta, hogy vajon ki is sebesülhetett meg. Mintha mindenki kibeszélne. Ráadásul milyen cikk lenne ebből, ha azoknak a szemét firkászoknak a fülébe jutna.

- A gond csak az, hogy felülni sem tudsz, nem hogy járni, vagy buszozni!

- Már megint kiabálsz! Ne kiabálj! Idegesít!

- Most te kiabálsz. – utálom ha, igaza van. – Megyek és tárcsázok.

- De… - próbáltam a szavába vágni

- És nem érdekel, mit mondasz, úgy sem tudsz megakadályozni, mert én tudok sétálni és mozogni, te pedig nem. – És megint igaza van.

A másik szobából hallottam, ahogy beszél valakinek a telefonba, de nem tudtam kivenni, hogy mit mondd. Gondolom az alap infókat. A címem, a sérülés, hogy mikor történt, látszatra mennyire súlyos, ecetera, ecetera.

- Azt mondták, 5 perc és itt vannak. – közölte, amikor visszatért.

- Csúcs… - mondtam és lehunytam a szemem.