7. fejezet -Barátság. Barátság?

Sziasztok!

Megírtam a fejezetemet! Jó olvasást és sok komit kérek szépen!

Igen nehezemre esett kivárni azt a negyed órát, amíg ideért a mentőautó. Na, ennyit az öt percről! Tényleg, mi lett volna, ha valami súlyosabb történik velem, vagy akárki mással. Akkor is itt kell fetrengeni a földön, várni, míg a mentősök méltóztatnak idegurulni.

Kristen persze teljesen maga alatt volt. Hiába nyugtatgattam, hiába mondtam neki, hogy jól vagyok, meg sem hallotta. Csak arról papolt, hogy minden az ő hibája, nem is kellett volna idejönnie.

- Kristen! Hidd el, én nagyon örülök, hogy itt voltál. Megtiszteltetés részemről, hogy megismerhettelek. – mondtam az utóbbi ilyen alkalomkor.

- Igen, én is, de akkor most nem fetrengenél a földön. – ő éppen mellettem ült, az egyik kanapén, és hirtelen azt vettem észre, hogy közel járt hozzá, hogy sírjon.

- Kris, Kris, ugye nem fogsz most itt sírni nekem? Azzal alaposan lerombolnád az önbizalmamat. Milyen vendéglátó lennék? Megríkatom a vendégeket.

- Isten ments, szuper volt minden, de minden az én hibám...

Ezt már meg sem hallottam. Éppen azon gondolkoztam, hogy visszavágjak valami frappánsat, de meghallottam egy finom kopogtatást az ajtón. Kristen már pattant is. Amint kinyitotta az ajtót négy piros ruhás alak rontott be egy hordággyal. Azonnal felnyaláboltak a földről, nem kevés fájdalommal, és besüllyesztettek a hordágyba. Krist kérni sem kellett, bezárta az ajtót és velem tartott.

Valószínűleg ez lesz a következő Collision címlap sztorija: Szerelmi balesetek – vajon mi történhetett az éjjel Kristen Stewart és Robert Pattinson között? Bele is borzongtam a gondolatba. Pfúj! Kezdett egyre nevetségesebbé válni az, az ötlet, hogy én meg Kristen egyszer majd összejövünk. Pedig pár napja – konkrétan tegnap – még azt gondoltam, hogy jó lenne. De ezek után? Alig ismerem!

Legalább itt van most mellettem a mentőautóban, simogatja a homlokomat, kedvesen motyog, persze alig értem mit beszél, és ez annyira, de annyira jó! Mélyen belenézek kékesszürke gyönyörű szemébe, és próbálok rájönni, hogy mire gondol. Majdnem, de majdnem elmosolyodtam, mert rájöttem, hogy ez a jelenet mennyire hasonlít az Alkonyatra. Drágakő szemeivel rám néz, és én már nem vagyok annyira biztos ebben a barátságban.

Persze, a magam részéről. Arról fogalmam sincs, hogy ő hogyan érez irántam. Persze, ez a két nap alig elég arra, hogy megismerjem, de kezdetnek nem rossz.

Huhh, hova jutottunk!

Már fordultunk is be a kórház parkolójába. Eszeveszettül gyorsan kikaptak a mentőautóból, és felsprinteltek velem az emeletre. Mit ne mondjak, a doktornő kész bombázó volt. Oké, ez nem igazán illik az előbbi gondolatmenetemhez, ez csupán átlagos, férfi felfogás. Hosszú, szőke loboncát csak úgy rázta, és miközben ment, alaposan szemügyre vettem a fenekét.

Aztán bevittek valami kivizsgáló terembe. Ott hasra fordítottak, és felrántották a pólómat. Gyanítom a doktornő. Megnyomkodta a hátizmaimat, mire hangosan kifújtam a levegőt. Kemény legénynek akartam tűnni, de nem bírtam szusszanás nélkül.

- Itt fáj? – kérdezte, mikor nagyot húzott a gerincen tövére.

- Áúú! – csak ennyit bírtam kinyögni. Ott fájt a legjobban...

- Szóval igen. Úgy látom, hogy megzúzódott a négyes és az ötös csigolya, de még meg kell röntgeneznünk.

- Uff. – megint nem tudtam megszólalni.

Aztán megindult a menet. Elöl az orvos, mögötte két ápoló cipelte a hordágyat, amin én feküdtem, mögöttünk Kristen loholt. Idegesen mérte végig a doktornőt, mint holmi vetélytársat. Meg akartam nyugtatni, hogy a hölgy a nyomába sem érhet, de inkább megvárom, amíg kettesben maradunk. Vagy inkább meg sem szólalok. Még jól emlékszem, hogy milyen képet vágott, mikor először meglátta azt az újságcikket. Amúgy, lehet, hogy van pasija.

Ettől a gondolattól rosszul lettem. Mi van, ha tényleg van pasija? Esetleg már össze is házasodtak titokban. Amilyen gyorsan csak tudtam, elhessegettem ezt a gondolatot. Mert nem láttam gyűrűt az ujján, ami természetesen nem zár ki semmit sem.

Végre, végre megérkeztünk a korházi szobámba. Talán ott lesz egy kisnyugalmam. Lepakoltak a hordágyról, a két ápoló kimasírozott, a doktornő pedig odaállt az ágyam mellé. Úgy nézett rám, mint egy rakás szerencsétlenségre. De egy kis kihívó fény villant a szemében.

- Hogy érzi magát? – kérdezte.

- Ahhoz képest remekül. Mennyire súlyos a sérülés? – motyogtam. Az érzéstelenítő még tombolt bennem. Rettenetesen kimerültnek éreztem magam. De azért próbáltam odafigyelni ara, amit válaszol.

- Megnyomódott a négyes és az ötös csigolya. Szóval pár napig nem tud majd járni.

Fejemet a párnába temettem. Tyler ki fog nyírni.

- De semmi komoly, ugye? – Hallottam Kristen aggodalmaskodó hangját valahonnan a fejem fölül.

- Annyira nem, hogy komolyan aggódnia kelljen miatta. – mintha kicsit túl keményen csattant volna a hangja. Nem lesz ez így jó.

- Miért ne kelljen aggódnom miatta! Nem tud lábra állni!

- Miért, ki ön, a barátnője? – nem láttam, de tisztán éreztem, hogy Kristen elvörösödött.

- Nem, csak egy jó barátja.

- Akkor kérem fáradjon ki, megvizsgálom...alaposan. – ez határozottan nem tetszett nekem.

Mi lesz még itt! Miután hallottam, hogy becsukódott az ajtó, a doktornő suttogott a fülembe:

- Komolyan ez a barátnője?

- Nehemm. –nyögtem. Felé fordultam, hogy valahogyan közölhessem vele, hogy hagyjon békén. De ő sajnos félreértette. Közeledett a szájával. Azonnal felkönyököltem, és a megrökönyödött arcába kiáltottam.

- Mégis mit képzel!

- Én...azt hittem...

- Kérem, hagyjon engem! – emberfeletti erővel beszéltem, noha a szám alig mozgott.

Sértődötten összepréselte a száját, és kikullogott a teremből. Nevetni akartam rajta, de a szememet is alig bírtam nyitva tartani. Dühös szemekkel masírozott be Kristen. A dühöt nem tudtam hova tenni, de rájöttem valamire. Az ajtón van egy ablak, és Kris félreértette a helyzetet. De akkor miért ilyen dühös?

- Jól megvizsgált, mi? – vágta hozzám durcásan.

- Na ezt kéne betiltani. – motyogtam. – idejött és le akart smárolni. – oké, nem bírtam tovább, nevettem a végén. És úgy láttam, hogy Kris is megenyhült.

Volt valami a szemében... Úgy gondoltam, hogy egy kicsit tovább megyek, hogy megtudjam, mi is volt az.

- De tény, ami tény, igazán csinos. – mondtam.

- Ha ennyire bejön neked, akkor akár vissza is hívhatom! – csattant fel.

- Jajj, Kristen, ne legyél már ilyen. – mosolyodtam el. Hát, úgy látszik, én ma már nem fogok aludni. – Hidd el, te sokkal jobban nézel ki. – mondtam, de már bele is pirultam.

Ez volt az utolsó, amit mondtam vagy hallottam, mert az álmosság felülkerekedett rajtam.

*

Kipihenten ébredtem. Az első dolog, amit megláttam Kristen aggódó pillantása volt.

- Jól vagyok. – bizonygattam.

- Biztos?

- Ahamm...

- Hívok egy doktort. – direkt kihangsúlyozta a doktort, nehogy doktornőre gyanakodhassak.

- Köszönöm.

Pár perc múlva már jött is vissza, sarkában egy orvossal. Hál’ istennek nem a doktornővel tért vissza, mint azt megjósolta. Az orvos meglapogatta a hátamat, és egy röntgenezésre „invitált”.

Betoltak a tegnapi terembe, és újból elvégezték a vizsgálatokat. Azt mondták, hogy ha megígérem, hogy nem fogok hirtelen mozdulatokat csinálni, és hajolgatni, akkor holnap kiengednek. Megígértem.

Mikor visszavittek a terembe, egy nagyon ideges Tylert pillantottam meg. Dühödten csapott az asztalra egy újságot. Odabicegtem, és belepillantottam. De nem kellett továbblapoznom az első oldalnál, ahhoz, hogy kivegyem a lényeget. Kórházban a vámpír! Ez volt a szalagcím. Szuper. Inkább nem is vagyok kíváncsi a részletekre. Ehelyett így szóltam Tylerhez:

- Hogy vagy Rob? Fáj valamid? Igen, tudod megnyomódott két csigolyám, és járni is alig tudok. Kösz a kérdést!

- Még el sem kezdődött a forgatás, és máris szennylapok címlapjain szerepeltek. Gratulálok. - Ezt mindkettőnk felé intézte. – Mi lesz a forgatások közben?

- Fogalmam sincs. – válaszolta nyersen Kris.

- Ez nem folytatódhat tovább! Kristen, a te és Rob érdekében menj egy szállodába, vagy menj haza! – utasította Tyler. Ettől a hangnemtől mindketten paprikásak lettünk, és Kristen kiviharzott a teremből. Gondolom, azt fontolgatja, hogy hazamegy, de arról elfeledkezett, hogy a kulcs nálam van. Legalább kiszellőzteti a fejét egy kicsit.

- Ez szép volt. – mondtam Tylernek, és visszaaraszoltam az ágyamhoz. Időközben rájöttem, hogy Kristen behozta pár cuccomat, míg én aludtam.

- Én a menedzseretek vagyok. Mindennek úgy kell történnie, ahogy én azt mondom.

- Szóval nem ehetek pizzát, ha te azt nem engeded. A szerződésben erről nem volt szó.

- Valóban. De megállapodtunk, hogy én mondom meg nektek, hogy mi a jó, és mi a nem. Főleg neked, Robert. Te vagy eddig a legtapasztalatlanabb, és veled kell, foglalkozzak a legtöbbet.

- Szuper. – nyögtem.

- Zsinórban három Collision címlap sztori. Ez már botrányos! Igyekezz jobban! –mondta, aztán Kristen után viharzott.

Pár perccel később Kris visszatért, kezében egy illatozó kakaós csigával.

- Bocsi, hogy cserben hagytalak, de egyszerűen nem tudom elviselni Tylert.

- Nyugi, legszívesebben én is veled tartottam volna.

Közben Kris a kezembe nyomta a csigát, és leült egy műanyag székre az ágyam mellett.

- Köszi. – böktem a csigára.

Kristen elégedetten elmosolyodott, hogy örömet okozhatott nekem. Igazán csinos volt. És valahogy visszaszöktek a korábbi gondolatok az agyamba. Ő még csak tizenhét éves. Én már vénséges vén csataló vagyok hozzá képest. Nem szabad beleszeretnem. Egyáltalán miért van itt? Itt az ideje, hogy megtudjam.

- Kristen?

- Hmm?

- Miért vagy itt? Nem kellene hazamenned?

- De, ami azt illeti, kellene, de már telefonáltam, hogy még pár napig maradok.

- Miért?

- Hát, gondolom nem szívesen lennél egyedül ilyen állapotban, és nekem sem akaródzik elmenni.

- Miért? – tudakoltam.

- Jajj, Rob! Ha ez ilyen egyszerű volna! Még én magam sem tudom.

Na, ezt annyiban hagytam. Igazából tökélete alkalom lett volna az első csókhoz, noha a körülmények nem éppen kedvezőek...

Úristen!

Miről is fantáziáltam? Hogy Kristent? Én? Megcsókolni?

Pedig most már tudtam, hogy ezt kell tennem. A pillanat még nm múlt el.

Lassan felültem, küszködve a csigolyáimmal, és felé billentem. Először nem értette, hogy mit akarok, de aztán leesett neki. Ő is közelebb araszolt hozzám. Még pár centi! Gyorsabban akartam áthidalni a távolságot, ezért kinyújtottam a kezemet, és a felém húztam a fejét. Ő is lelkesen árölelt, és akkor összeért az ajkunk. A csók finoman kezdődött, puhán, szinte fájt volna elereszteni. Aztán mind vadabban és vadabban. Egyszerűen nem akartuk elengedni egymást, bár már mindketten fulladoztunk. A végén muszáj volt szétválnunk, mert egyikünk sem bírta tovább levegő nélkül. A homlokomat a homlokához támasztottam, és áthatóan néztem a szemébe.

- Oh, Kris...

- Csssss! – nyomta egyik ujját az ajkamra.

Aztán csak néztük egymást, szinte faltuk. Olyan csodálatos volt! De közben bűntudatom támadt.

- Ezt nem szabadna...

Nem érdekel! – mondta Kristen, majd újból a számhoz nyomta finom ajkait.

csók, puszi: Agnyesz