8. Fejezet - Négy fal között

A sajgó tagjaim ellenére hevesen, érzésektől pumpáltan csókoltam Kristent. Tudtam, hogy nem sok esélyünk van arra, hogy együtt lehessünk és ki akartam használni a megadatott időt. Ajkaink puha játéka kezdett elharapódzni és egy pillanatig nem is éreztem a gerincem sajgó pontjait. Egy nagyon-nagyon rövid pillanatig. Belenyögtem a csókunkba, de nem tudtam, hogy a fájdalomtól, vagy az erős vágytól.

– Mi ez? – rontott be Tyler, ezzel szétrebbentve minket. Mindkettőnk tüdeje levegő utánpótlásért sikoltott, s Tylernek sikerült kicsik kitisztítania a fejemet. Mit művelek? – Robert!

– Tyler, nincs mit megmagyaráznom – feleltem erősen.

– Ó, dehogy nincs! – járkált fel-alá, az arca vörös volt, mintha épp egy kiló chilit nyomott volna le. – Kristen, beszélek a menedzsereddel. Robert, hozzád is lesz egy-két keresetlen szavam.

– Miért? – vágott közbe Kris élesen. – A filmben elméletileg egy szerelmes párt kell alakítanunk. A nézők jobban elhiszik, ha a magánéletben is párok vagyunk. Több benne a szerelem és a valóság. Katherine-nek is ez a terve, nem? Minél több valós elemet a filmbe! Ha igazi dolgokat veszünk fel, az igazinak is tűnik. Egy nem létező szerelmet nehezebb eljátszani, mint egy valós tüneményt. Én kérek elnézést az érzéseim és a meglátásaim miatt. Igazad van, hívd fel Bobot. Sokat fog neked mesélni rólam és az akaratosságomról – felkapta a kabátját, meg sem várta a választ. Kilépett a szobából és eltűnt a folyosók végtelenében.

– Wow – suttogtam.

– Figyelj Rob. Nem bántásból, de mennyit lennél Kristennel? Mármint… ő még gyerek! Nem tesz jót se neki, se neked. Elsősorban a te érdekedet kell néznem, tehát ez a dolgok állása. Kristen, jó színésznő. Viszont még csak tizenhét. Ő szabadabbnak érzi magát, a szülei kevésbé figyelnek rá. Kris már jobban hozzászokott a sajtóhoz és a pletykákhoz, egyeltalán a rivaldafényhez. A te feltörekvő csillagodnak nem feltétlen tesz jót, egy ilyen pletyka, egy ilyen kapcsolat. Nézd, én megértem, hogy szereted. Komolyan. De szerinted egy neves színház, vagy egy nagy kasszasikert ígérő filmhez milyen szereplőket válogatnak be? Azokat, akiknek ezerféle sajtójelenetük volt és már hírhedtek, mintsem híresek. Megtehetik, hogy ezzel csökkentik az esélyeiket? Nem! Nem, mert a show biznisz nem ilyen! Ide eredmény kell, és tiszta múlt, tiszta lapok. Ha netántán probléma lesz ebből, akkor szerinted egy tiszta, vagy egy itt-ott kopott lapot tesznek fel? Szerintem egyértelmű. A tiéd még rendben van, úgy-ahogy.

– De Tyler – kezdtem volna tiltakozni, de félbe szakított.

– Nem Rob! A saját érdekedben kérlek rá, hogy ereszd el. Tudom, hogy fontos, de tedd fel magadban a kérdést. Melyik fontosabb? Egy kislány, aki ide-oda táncol körülötted három hónapig, aztán rád un és lelép. Vagy a feljövőben lévő karriered, amitől kaptál egy esélyt. Egy esélyed van a világnak, hogy bemutasd, ki is Robert Pattinson. Egy szereplő, akit a HP-ben kinyírtak, vagy Robert Pattinson, a hiperszexi vámpír, akiért a fél világ odavan? Mit választasz? Döntsd el, van rá még egy napod, mert akkor aszerint osztályozlak és illesztelek be a Hollywood-i életbe. – Megtörölte a homlokát egy zsebkendővel, majd kisétált a szobámból. Jól esett egy kis egyedüllét, át tudtam gondolni a dolgokat.

Igazság szerint nem akartam választani, dönteni kettő közül. Tyler azonban választás elé állított, így kénytelen vagyok dönteni.

Ajh… nem akarok választani. Az első válaszom az lenne, hogy egyértelműen Kristen. De ha egy kicsit tovább nézek, akkor látom, mi van Kris mögött. A lenyugvó Nap. Ám a másik irányban egy felkelő Nap arany sugarai világítják meg az égboltot, hívogatón és meseszépen. Egy másik, jobb élet reménye, egy tökéletes karrier nyújtotta gyönyörűség. Egy álom, ami sose valósult meg, egy álom, amire esély sem volt, hogy elém táruljon. Egy út, ami elvezet a békébe, a fénybe. Elvezet az élet mesés oldalához, egy út, ami most még poros falak közt halad.

Az erőlködés miatt azonban a sajgó pontok száma rohamosan növekedett és pár perc után az egész testem lángolt. A derekam és a fenekem égett, s csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarok semmire sem gondolni. A percek lassan teltek és csak néhány értelmes gondolatnak sikerült átverekednie a fájdalom magas hegységein. Feladtam hát a gondolkodást, inkább megpróbáltam megkeresni a nővérhívót. Fájdalomcsillapító nélkül, úgy éreztem két percen belül kipusztulok.

Sikerült elérni a gombot és olyan erősen amilyen erősen tudtam, lenyomtam. Sípolt, majd elengedtem és vártam. A falat tudtam volna kaparni, és szívesen lerágtam volna az összes ujjamról a körmöt, ha lett volna annyi erőm, hogy a számhoz tegyem őket. Inkább csak kapaszkodtam a fém ágykeretbe és a puha matracba. A fájdalom nem múlt, nem eresztett sehová, s az ajtó még mindig nem nyílt ki. Hol már marad az a nővér?

Mikor végre megérkezett, olyan érzésem támadt egyfelől, mintha már láttam volna ezt a nőt. Másfelől pedig úgy néztem rá, mint egy angyalra, aki egyenesen a mennyből szállt, le hozzám, hogy enyhítse a fájdalmamat.

– Mi történt? – kérdezte a nővér. Szőke haja lágyan omlott a hátára, hullámos fürtjei csillogtak a besurranó napfényben. Egy pillanatig gondolkodtam rajta, hogy a magánéleti problémáimat vesézzem ki ezzel, az igen kedves nővérkével, vagy inkább térjek rá a csúnya részére a dolognak és mondjam meg, hogy merő fájdalom a derekam. Az utóbbi mellett döntöttem.

– Kaphatnék valami fájdalomcsillapítót? Valami nagyon erőset – ráncoltam a homlokomat.

– Persze, máris – mondta a nővér, majd visszaslisszolt a mennybe, egyedül hagyva engem az ágyban. Hosszan kifújtam a levegőt, de valami nyögésszerű fújtatásba fulladt a dolog, így inkább nem próbálkoztam a sóhajtással.

Öt, végtelennek tűnő perc után visszatért a nővérke, kezében egy fecskendővel. Átlátszó folyadék volt benne, amit a megváltás vizének néztem. Fájdalomcsillapító. Csillogott a szemem, miközben az infúziós zacskómba fecskendezte. Hamar elkeveredett a csillapító, bár még nem éreztem a hatását. A fájdalom még mindig ott égett az ereimben és zsibbadni kezdett a fenekem. Olyan volt, mintha hangyák rohangálnának benne, amitől egy csöppet hülyén éreztem magam.

– Így… mindjárt hatni kezd – bíztatott az angyalka.

– Köszi – motyogtam, bár a fájdalom még mindig zsibbasztotta a hátsómat. Mintha valaki egy iszonyatosan nagyot rúgott volna bele… Talán meg is érdemeltem volna.

Az agyam már nem kattogott semmin, csak képeket tudtam magam elé képzelni. A szavak fokozatosan eltűntek a semmiben és a saját, belső hangomat sem hallottam. Ez egyébként megijesztett volna, de per pillanatban nem tudtam félelemre gondolni, csak lebegni akartam. Nem akartam érezni a fájdalmat, ami körüllengte az egész testemet. Ám ez a fájdalom lassanként alábbhagyott és nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést. Pár perccel később pedig elnyomott az álom.

***

Mikor felébredtem már nem fájt semmim. Nagyon örültem ennek. Kinyitottam a szememet, de nem számítottam arra, hogy sötétben ébredek. A falra hunyorogtam, ahol az órát sejtettem. Nem sikerült leolvasnom róla semmit, túl sötét volt. Egyedül voltam a szobában, csak a függöny libegett, mintha szellem lenne. Valószínűleg nyitva hagyta a nővér az ablakot. Hideg levegő szállt be, és még jobban magam köré tekertem a takarót, hogy ne fázzak. A csontig hatoló hűvösség, azonban már bekúszott a paplan alá, így nem szabadulhattam a hidegtől. Lassanként már vacogott a fogam is, de nem mentem becsukni az ablakot. Nem akartam kikászálódni az ágyból, a puha melegségből. Így aztán vacogva és fogcsikorgatva másztam vissza az álmok édes világába.

***

Legközelebb ténylegesen világos volt, mikor felébredtem, bár nem tudtam volna megmondani, hogy délelőtt, vagy délután van.

– Szia! – köszönt egy ismerős hang mellőlem, mikor észrevette, hogy ébren vagyok.

– Helló – köszöntem vissza kicsit még rekedtes hangon a sok alvástól. Kristen kezében mobil volt, azt pörgette jobbra-balra. Az arca olyan… fáradtnak tűnt. Még sosem láttam ilyennek, habár nem régóta ismerem. – Mióta vagy itt? – kérdeztem halkan, mintha a hangos szavakkal el tudnám üldözni magam mellől.

– 9-kor jöttem, de még durmoltál – mondta nemes egyszerűséggel, miközben még mindig nem nézett rám. Elszántan vizslatta a kis mobilt a kezében. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

Zavartam pislogtam, keresve a faliórát. Délután négyet mutatott.

– Uhh, izé… sajnálom. Sokat kellett várnod – kerestem a szavakat, de valahogy furán össze-vissza volt még a kép. Megrántotta a vállát.

– Hogy érted azt, hogy sajnálod? Hiszen aludtál. Telenyomtak fájdalomcsillapítóval, szerintem elég érthető, hogy kidöntött. Figyeltem a dokikat, olyan adagot kaptál, ami egész télre kidönt egy grizzly-t! Sajnálod?

– Igen, még mindig sajnálom, mert itt gubbasztasz mellettem, mikor biztos ezer dolgos lenne, én pedig arra nem veszem a fáradtságot, hogy felébredjek. Ez nem túl fair – mutattam rá. Kifújta a levegőt, és fáradtan rám mosolygott. Ez csak árnyéka volt a valódi Kristennek, és még mindig úgy éreztem, valami bántja őt.

– Mi a baj? – kérdeztem pár perc néma hallgatás után.

– Semmi! – vágta rá Kristen, amiből biztosra vettem, hogy hazudik. – Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.

Nehézkesen sóhajtottam, mert még mindig fájt egy két pont. El is gémberedtem egy kissé a sok alvástól, és szükségem lett volna egy kis mozgásra. De a szobából nem mentem volna ki a világ kincséért sem. Tologassam én a sűrű folyosókon az infúziós állványomat, mint a nyolcvanéves nagypapik? Neem! Egyébként is, mit csinálnék? Rallizni az állvánnyal? Páros lábbal rúgnának ki, de előtte ellátnák a betört koponyámat. Akkor rallizhatok a kerekes székemmel egy életen keresztül.

Milyenek lennének a címlapok? Tolószékben a vámpír! Kitörte a nyakát, és ezért csak zombi szerepre tud jelentkezni.

Brrr – megborzongtam erre a gondolatra és megpróbáltam más irányokba terelni az eszmefutásaimat, különben nemsokára a halálomat tenném címlapra.

– Hogy-hogy itt vagy? Mármint… nem akarlak elküldeni, de beszéltél már Bobbal? Vagy Tylerrel? – kérdeztem.

– De beszéltem Bobbal – mondta, majd szünet állt be közöttünk. Nem erőltettem, de közben a fájdalmon kívül a kíváncsiság is fúrta az oldalamat. A fehérre meszelt kórházi plafont néztem, miközben megpróbáltam látatlanban kitalálni a gondolatait. Természetesen minduntalan sikertelenül.

– Rob, én… - hallottam a hangján, hogy a sírás szélén áll, ami megijesztett. Eddig nem volt semmi, de most? Mi történt? Mitől változott meg ilyen hirtelen? Felé fordultam és kutatni kezdtem az arcán. Megpróbáltam minden lehetséges dolgot leolvasni róla, de nem jártam túl sok sikerrel. Megtörtség és fáradtság vegyült ráncaiban, csillogott a szeme a ki nem hullott könnycseppektől.

– Mi történt? – kérdeztem halkan. Talán nem is akartam tudni a választ.

– Találkoztunk, beszélgettünk. Nagyon jól éreztem magam melletted. Jó volt, kicsit kilépni a szürke hétköznapokból. Örülök, hogy találkoztam veled, megismertelek egy kicsit. – félszegen elmosolyodott, de közben szipogott. – A forgatásokon még biztosan találkozunk, és elleszünk. Barátként. – Az utolsó szót megnyomta, majd kutatóan rám pillantott. Éreztem, hogy meglepődöttség ül ki az arcomra.

– Barátként – suttogtam, de nem éreztem a számat.

– Ne haragudj, de nekem mennem kell. Nemsokára indul a gépem – szabadkozott és az ajtóra pillantott. Felállt, és odasétált az ágyamhoz. Én még mindig meglepődve feküdtem, valószínűleg a sok alvástól még kicsit lassan fogott az agyam.

Lehajolt hozzám, és egy csókot lehelt a számra, majd megszorította a kezemet.

– Ez kettőnk, és négy fal között marad – mondta. – Örökre.

Végül vállára vette a táskáját, és kisétált a szobából. Becsukta maga mögött az ajtót. A folyosó zajai egy pillanatig beszűrődtek, aztán ismét csend telepedett a szobára. Ekkor koppant nekem a valóság. Épp most sétált ki az életemből.