9. Fejezet - Változások

Sziasztok!

Nagy-nagy kihagyás után újra itt vagyunk! Bár nem nekem kéne, mégis én írtam meg a következő fejezetet. Ha elegetek van belőlem ezért, akkor nyugodtan reklamáljatok!

Becs. szó, következő fejezetet már Tytától kapjátok, hogy mikor? Tőle kérdezzétek! :)

Addig is, jó olvasást, és minél több kommentet várok!

Puszi: Wedó

3 Hónappal később

-Rob! Rob! – a messzi távolból hallottam a nevemet, de felelni még nem volt erőm. – Rob! Ébredj! – egy angyal szólt hozzám, én pedig nem tudtam elhinni, hogy mellettem van. Csak úsztam az édes szopránban, nem mertem megszakítani, nem akartam, hogy abbahagyja. A fejem legeldugottabb részében, ugyan megfordult, hogy válaszolni kéne, de ezt a részt gyorsan elsöpörte az eufória-hullám, ami átfutott rajtam. – Rob, most már tényleg kelnünk kell!

– Még öt percet, édes! Csak még öt percet! – könyörögtem, de ahogy a barna hajú angyalt ismertem itt magam mellett, nem hiszem, hogy engedékeny annyira velem, hogy még öt percet lustálkodjak.

– Robert!

– Megyek már. Kelek már – válaszoltam, miközben a takaró alá bújtam. Végigsimítottam egy selymes női karon, majd tovább cirógattam a derekát, a combját. Éreztem, hogy libabőrös lesz, de csak büszkeség töltött el, a bűntudat a közelembe se tudott jönni.

– Héj, Rob! – Egy kéz kapott a kezem után, de én gyorsabb voltam, megfogtam a csuklóját és csókolgatni kezdtem. – Rob, kérlek!

Hmm… már nem parancsolgat, már csak kérlel… Taktikának és elterelésnek tökéletes. Hogy jussunk be a női szívek legmélyére, és olvasszuk meg őket két pillanat alatt. Nem csak csuklóját csókolgattam, hanem az alkarját, a könyökét, a vállát.

– Rob, hagyd abba, kérlek! – erőtlen kérlelés volt ez, tudtam, hogy Ő is annyira élvezi, mint én. Mikor a nyakát kezdtem csókolgatni, akkor felém fordult lecsaptam ajkaira, összekulcsoltam ujjainkat és elmerültem az édességben. Élesen mámoros érzés futott végig rajtam, mint egy villámcsapás. Boldog voltam.

Csókunknak végül ő vetett véget, egy finom puszit hintve a számra, kibújt a takaró alól. Felállt és lenézett rám. Én szégyentelenül végignéztem gyönyörű alakján, testén túl sokat takart a rövidnadrág és az ujjatlan trikó. A halványrózsaszín anyag alatt azonban már tudtam mi rejtőzik, és erre a gondolatra büszkeség töltött el. Tudom, hogy ő az enyém kívülről, belülről és ez fordítva is igaz. Ennek a gyönyörű angyalnak a bűvkörébe estem és nem tudok, nem is akarok kikerülni a hálójából. Arcán ragyogó mosoly ült, és tökéletesen sima bőre finoman fénylett, ahogy a Nap rásütött. Pont, mint egy angyal, csak a glória hiányzott a feje felől.

– Gyere! Menjünk reggelizni – nyújtotta felém a kezét.

– Jobb ötletem van, menjünk tusolni – mosolyogtam rá kissé csalafinta, csibészes mosollyal.

– Megígérem, hogy este együtt megyünk tusolni, de én már így is késésben vagyok, szóval, most egyedül kell menned, édes – mondta, mire legörbült a szám.

– Fúú, este nem tudod, mi vár majd rád – mondtam elég hangosan, hogy meghallja, miközben megfordultam és megpróbáltam föltápászkodni.

Munkába menet megfordult a fejemben, hogy „Úristen! Mi a rákot csinálok? Haza kéne mennem! Nem kéne találkoznom Kristennel!”

A kórház óta rengeteg dolog történt velem. Kristennel a kapcsolatom szinte teljesen megszakadt. Visszautazott Los Angeles-be, és nem beszéltünk hiába próbáltam néha felhívni. Aztán letettem az egészről és elkezdtem folytatni a saját életemet. Dannel és Tommal egyre többet szoktam lógni, mint a régi szép időkben. Igazából sok időt töltöttem olvasással. Az Alkonyat könyvsorozatot kibeleztem, lefejeztem, kielemezgettem. Legalábbis azt a részét, mikor Edward képben van. Stephenie-vel telefonon sokat beszélgettem az utóbbi időben, a könyv miatt is és, azért is, mert elég sok támadás ért azóta, hogy megkaptam a szerepet és a hivatalos stáb és szereplőlistát leadták a sajtónak. Interneten is nyúztak, hogy miért én lettem a főszereplő és miért nem három másik gyíkarcú szereplő közül valamelyik. Az újságírók sem kíméltek, bár szerintem teljesen fölösleges ekkora felhajtást csapni. Szegény Catlin… őt is sok támadás érte miattam. Mióta összejöttem vele, jó pár címlapon sikerült szerepelnünk… akaratlanul.

Catlin egyébként táncos és színésznő, így nem is ismerkedhettünk volna meg jobb helyen. Közös műben ugyan nem szerepeltünk, de sokat találkoztunk egy közös színházi projekt miatt. Én az első pillanattól kezdve másként tekintettem rá, nem volt sohasem munkatársam. Körül belül egy hónapja vagyunk együtt hivatalosan.

Most pedig Stephenie-hez tartok éppen, mert Kristennel és vele lesz egy közös megbeszélésünk.

***

-Mi az istennyila? Robert Pattinson! – kiáltott Kristen, mikor találkoztunk Steph házától egy utcányira.

– Kristen Stewart? Gyalog? Ilyen nincs! – válaszoltam, mikor megláttam. Immáron barna hajjal közeledett felém farmerben, és bőrdzsekiben. A haját ezerfelé fújta a szél, de az arcán bájos mosoly ült. Őszintén boldognak látszott, mikor megláttam.

Megöleltük egymást mikor összetalálkoztunk, majd együtt folytattuk utunkat Steph-hez.

– Mit keresel te az USA-ban? – kérdezte Kristen.

– Hát, Londonból mégse gyalogolhatok egészen idáig. Amúgy már két hónapja itt vagyok. Munka miatt jöttem… ismered a dörgést – válaszoltam. – És… veled mizujs? Hogy telik az idő?

– Telik-telik. Amúgy semmi különös. Összerakosgattuk a Runaways albumot, de még zajlanak az utómunkálatok. Egyébként pedig vagyok tízszer olvastam el az Alkonyatot, hogy megismerjem Bellát. Szinte kívülről fújom, minden sorát – sóhajtott mosolyogva saját magán.

– Ismerős…

Mikor megérkeztünk Steph-hez, rögtön repülve nyitott ajtót az írónő.

– Gyertek be! Gyertek be! – tessékelt beljebb minket.

– Kávé, vagy tea? – Kávé vágtuk rá egyszerre Kristennel, mire rögtön elnevettük magunkat. – Oké, a cipőket balra tegyétek le, találtok papucsot, ha kell, jobbra a fogasra a kabátokat dobjátok. Addig bekapcsolom a kávéfőzőt – mondta Steph és úgy pörgött, mint egy tinédzser karácsonykor.

Lesegítettem Krisről a kabátot és levettük a cipőnket. Stephenie-nek gyönyörű háza volt, otthonos és meleg. Nem jellemezte a luxus és a ragyogás, látszott rajta, hogy egy kétgyerekes családi ház, de mégis harmonikus és hangulatos volt. A falak narancsos színűek voltak, de halványak, mint a barack. A bútorok sötétbarnák voltak, a padlón pedig meleg parketta terült el. A falon naptár és a gyerekek bekeretezett képei függtek. A fogas mellett egy tükrös komód volt, amin egy családi kép állt. Olyan békés, meghitt, boldog környezetnek tűnt, amibe tökéletesen beleillett Steph.

A kávégép zúgni kezdett, ezzel vezetve minket, és hangos alapzajjal ajándékozta meg a házat. Stephenie kávéscsészéket pakolgatott, és közben minket kérdezgetett. – Rob? Kris? Tejet, cukrot?

– Nekem kevés tejjel sok cukorral, kérlek – válaszolt Kristen.

– Én, ha lehet, mézet kérek bele és közepes mennyiségű tejet – feleltem.

– Persze, hogy lehet! A férjem is úgy szokta inni, ezek szerint hasonlóan édes szájú vagy te is – elmélkedett hangosan. – Nyugodtan lépjetek beljebb, üljetek le.

– Köszönjük szépen! – szólt Kristen.

Leültünk az ebédlőasztalhoz, nézegettük a házat, és csöndben vártuk, hogy mi legyen. Pár perccel később Stephenie egy megrakott tálcával érkezett felénk. Lerakta elénk és mosolyogva foglalt helyez az asztalfőn. Így háromszögbe telepedtünk le az asztalhoz. A tálcán két kávé gőzölgött feketén és egy cappuchino álldogált magányosan. Steph megvárta, míg elvesszük a kávénkat, csak aztán nyúlt a cappuchino-jáért. Közelebb toltam Krishez a tejet, majd levettem a mézes csuprot és a kanállal csorgatni kezdtem a csészémbe. Csöndben munkálkodtunk az italunkon, majd végül mikor minden alkotóelem belekerült, halkan kezdtük szürcsölni. Én személy szerint kicsit feszült voltam eddig, de a kávé viszonylagosan feloldotta a belsőmet.

– Hol kezdjük? – kérdeztem csöndesen, de lényegesen nyugodtabban, mint eddig.

– Szerintem – tette le a csészéjét Steph – mondjátok el, hogy mit nem értetek mondjuk a szereplőtökön. Milyen fehér foltok maradtak?

– Az első könyvben Bella mintha egy kicsit feszült lenne. Vagy ez csak nekem jött le így? – kérdezte Kristen kicsit bátortalanul.

– Ahány ember, annyiféle értelmezés. Igen, némi feszültség van benne, de az én képzeletemben nem tördeli a kezét, vagy rágja a körmét, szóval ilyenről szó sincs. Inkább csak, mikor kíváncsi, vagy valami furdalja, akkor szokta a szája szélét harapdálni. De ha nem szeretnéd, akkor nem muszáj.

– De-de! Semmi probléma, csak nem értettem egy kicsit. Azt hiszem… - szabadkozott Kristen.

– Rob? – fordult felém most Steph.

– Igazából, én azt szeretném kérdezni, hogy merre van a mosdó? – Kicsit meglepődött az írónő, de készségesen eligazított. Én pedig repültem a mellékhelység felé, pedig nem is kellett WC-znem. Mindössze ideges lettem. Féltem, és zavart voltam. Kristen, én, Catlin. Catlin, Catlin, Catlin. Kristen, Kristen, Kristen. Én, Kristen. Eszembe jutott, és az ajkamra égett a Kristennel közös csókunk, ami a kórházban csattant el. Újra visszamentem a múltba és átéltem az összes érzést, ami akkor végigfutott rajtam. A számon pedig még mindig éreztem könnyed és finom levendula aromáját, és szinte kívántam, hogy újra összeérjenek ajkaink.

De nem! Nekem barátnőm van! Én szeretem Catlint! De szeretem Kristent is…

Ui.: Komikat pls!!!

Uii.: Catlin képét "A történet Szereplői" aloldalon találjátok meg! :)