6. fejezet - Ilyen az én formám

Sziasztok!

Megjött a következő fejezet, hála a borzalmas időjárásnak, ami miatt kicsit megrövidült a nyaralásom. Remélem tetszeni fog. Jó olvasgatást: Tyta

Fél órába és öt szál cigibe telt, mire teljesen lenyugodtam. A dühöngés minden energiámat felemésztette, ami megmaradt a futás után. Nagy nehezen bevánszorogtam a lakásba, ahol megcsapta az orrom a fánkok édes illata. Összefutott a nyál a számban. Elindultam a konyha felé, nem is tudtam, hogy mit teszek, az ösztöneim irányítottak. Borzasztóan éhes voltam, nem is gondoltam bele, milyen lesz találkozni Kristen-nel. Biztos kínos…

Meghökkentem, amikor megláttam a „csajomat”. Nem tűnt zaklatottnak. Sem dühösnek. Jóízűen falatozta a reggelijét, és szürcsölgette a kávéját, arcán egy hatalmas mosollyal.

- Azt hittem, leugrottál a tetőről. Tudod, kezdtem komolyan aggódni érted. Még azt hiszik, én löktelek le. – Nem tudom, hogy hangja csilingelését csak ügyesen tettette, vagy tényleg ennyire feldobta az újság vezércikke. – Szerelemből gyilkosság. Kristen Stewart tébolyult állapotában letaszította háza tetejéről Robert Pattinson-t, aki a partnere lett volna a híres Twilight Saga megfilmesített változatában. Nem tudni, hogy a fiatal színésznőt mi dühítette fel ennyire. A részletek hamarosan következnek, csak itt, a Londoni Híradóban. – imitálta egy tévébemondó hangját. Hangosan kacagott saját előadásán. Én csak egy halvány mosollyal jutalmaztam a produkciót.

Lehajoltam, hogy felkapjak egy fánkot az asztalról, de valami egészen más akadt a kezembe. Lenéztem, és láttam, hogy azt az átkozott újságot szorongatom, pont annál a cikknél kinyitva. Gyorsan eldobtam és hátráltam pár lépést.

Kristen megköszörülte a torkát, és nyugodt rábeszélő hangon így szólt:

- Tudod, nem harap, és nem okoz maradandó, vagy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket sem. És egészen vicces.

- Te elolvastad? – el sem akartam hinni. Azt hittem, őt is kiborítja majd a pletyka. Még kibírtam volna, hogy jókedve van, és nem úgy reagál, mint én. De abba még belegondolni is rossz, hogy tudja mit írtak a cikkben. Mert elolvasta. Ez hihetetlen…

- Rob, figyu. Én kíváncsi voltam rá milyen sületlenségeket hordanak össze. Amikor szerepeltél a Harry Potterben, nem történt veled semmi hasonló?

- Nem mondanám… - igazából semmi hasonló nem történt még velem és lövésem sem volt róla, hogy kell kezelni. Amikor Cedric-et alakítottam minden könnyebbnek tűnt. Nem hoztak össze senkivel, még a forgatások kezdete előtt, nem szerepeltem címlapokon, szépen nyugisan éldegéltem. Az emberek elkönyveltek a bátor, erős fiúnak egy világhírű filmből, aki a végén meghal.

- Szerintem olvasd el. Meg kell edződnöd. Még több tucat ilyen esettel fogsz szembetalálkozni, és nem rohanhatsz el mindig dohányozni. – mintha olvasna a gondolataimban. Hihetetlen! – Na, én most megyek, jó olvasgatást!

- Várj csak egy kicsit! Ha jól emlékszem te is ki voltál akadva az elején, és nem úgy festettél, mint akinek minden vágya ez a…

- Még én sem vagyok profi – vágott a szavamba. – Kellett egy kis idő, amíg felmértem a helyzet komolyságát. Ami nulla. Na, de most már tényleg megyek, birtokba veszem a fürdőszobát. Jó olvasgatást! – ezzel kisétált

- Akkor sem fogom elolvasni! Mert… mert… engem nem érdekelnek a hazugságok! – kiabáltam utána. Tudom, tudom, elég gyatra kifogás, de nem akartam, hogy neki legyen igaza.

Eskü, eredetileg tényleg nem akartam elolvasni a förmedvényt, de ahogy ott üldögéltem az asztalnál felötlött bennem a gondolat:

Mi lenne, ha mégis?

Hiszen mi baj történhetne? Semmi, de tényleg. Legfeljebb el kéne szívnom még fél doboz cigit és ezzel még tovább roncsolnám a tüdőmet. De cigi az van itthon, közel a kisbolt is, a tüdőm pedig már most borzalmasan festhet belülről, szóval nem látom akadályát, hogy beleolvassak.

Esetleg megnézhetném a képeket, vagy elolvashatnám a címét.

A következő pillanatban már azon kaptam magamat, hogy mohón falom a betűket, gyűjtöm be a hihetetlennél hihetetlenebb infókat.

„Amerika üdvöskéi egymásra találtak

Kristen Stewartot és Robert Pattinsont kaptuk lencsevégre, amikor a lány Londoni kiruccanása során romantikusan andalogtak és beszélgettek egy szökőkútnál, amibe aztán pénzt dobtak. Nem nehéz kitalálni, mit kívántak…

Úgy tűnik, a Jolie-Pitt házaspár csillaga leáldozóban van, ugyanis új álompár tűnt fel a színen. A világsikerű Twilight Saga könyvsorozatból készült film főszereplői között szerelem volt első látásra, amit a körülöttük lévők is érzékeltek. Megkérdeztük a rendezőt is, aki elég szűkszavúan, de lényegre törően nyilatkozott az esetről:

„Csak úgy szikrázott körülöttük a levegő, amikor találkoztak. Rob még egy kávéra is meghívta Kristent, így együtt távoztak a megbeszélésről.”

Tegnap este Miss Stewart gépe nem tudott felszállni, így a színésznő Londonban marad még egy darabig. A váratlan kiruccanást nem neves szállodákban, vagy régi barátoknál tölti, hanem újdonsült szerelméhez költözött.

Bennfentesek elárulták, hogy a párocska már a következő lépéseket tervezgeti, és megvettek egy házat, amit elkezdtek közösen berendezni, természetesen méregdrága bútorokból…”

- Hah, mégis elolvastad! – kántálta Kristen, mint egy kislány, aki gúnyolódik, ha neki van igaza.

- Mi? Én? Mit? Ja, hogy ezt! Ugyan már, dehogy… - mentegettem magamat és a menthetetlent, majd idegesen kotorászni kezdtem az asztalon, hogy eltüntessem az újságot. Végső elkeseredésembe megpróbáltam precízen a könyvespolc tetejére hajítani a Collision-t, majd hanyagul hátradőlni a széken, mintha mi sem történt volna. Persze, amilyen a formám ez sem jött össze. Az újság ugyan a polcon landolt, de nem a kijelölt helyen, így letarolt két méregdrága vázát, amit még a nagymamámtól örököltem. A széken hátradőlés esetében pedig nem gondoltam végig alaposan a szitut, így az eszembe sem ötlött, hogy nincs háttámlája! Hanyatt estem, pont a hátam fájós pontjára érkeztem. A hideg kőpadlón fetrengve azt kérdezgettem magamban:

Miért pont én? Miért, miért miért…

- Te jó ég, Robert! Jól vagy? Ne mozdulj! Maradj nyugton, hátha megsérültél. – Kris szemmel láthatólag már nem mulatott olyan jól, mint az előbb, illetve az újságos jelenetnél, hanem komolyan megijedt.

- Ugyan már, nyugi, kutya bajom. Fel is tudok ülni, látod? Uhhh… - hát, nem tudtam felülni.

- Hívom a mentőket.

- Ne.

- De muszáj, lehet, hogy komoly bajod esett! - kiabálta

- Ne ordíts, mert én is pánikba esek!

- Én nem is pánikolok! – makacskodott.

- Akkor miért nem beszélsz normálisan? – kérdeztem.

- Mert féltelek, te idióta!

- Tényleg? – folytattam lágyabb hangon.

- Igen. – letérdelt mellém, és kisimította a hajamat az arcomból. – Tényleg.

Percekig néztünk egymás szemébe, végül ő törte meg a csendet.

- Komolyan hívom a mentőket. Akkor is be kell menned a kórházba.

- De bemegyek én magamtól is, ha ennyire szeretnéd. – ajánlottam, mert tényleg rühelltem, ha mentővel visznek valahova. Az emberek megbámulják az autót, és elgondolkoznak rajta, hogy vajon ki is sebesülhetett meg. Mintha mindenki kibeszélne. Ráadásul milyen cikk lenne ebből, ha azoknak a szemét firkászoknak a fülébe jutna.

- A gond csak az, hogy felülni sem tudsz, nem hogy járni, vagy buszozni!

- Már megint kiabálsz! Ne kiabálj! Idegesít!

- Most te kiabálsz. – utálom ha, igaza van. – Megyek és tárcsázok.

- De… - próbáltam a szavába vágni

- És nem érdekel, mit mondasz, úgy sem tudsz megakadályozni, mert én tudok sétálni és mozogni, te pedig nem. – És megint igaza van.

A másik szobából hallottam, ahogy beszél valakinek a telefonba, de nem tudtam kivenni, hogy mit mondd. Gondolom az alap infókat. A címem, a sérülés, hogy mikor történt, látszatra mennyire súlyos, ecetera, ecetera.

- Azt mondták, 5 perc és itt vannak. – közölte, amikor visszatért.

- Csúcs… - mondtam és lehunytam a szemem.

5. fejezet - A fogmosás veszélyes sport!

Sziasztok!

Ez a fejezet hamarabb érkezett, mert el kell utaznom. Sebaj, addig Tyta, később pedig Agnyesz veszi át a gyeplőt. Remélem nem fogjátok leharapni a fejemet, ezért a szálbojgatásért!

Jó olvasást!

Puszi: Wedó

Ps.: Kommenteket légyszíves!

Ott üldögéltünk a szökőkútnál még miután bedobáltuk az aprót. Éreztem, hogy pattog közöttünk a levegő és reméltem, hogy Kristen is észreveszi. De ő, ha észrevette is, nem szólt, csak mosolyogva mesélt az otthonáról és, hogy mekkora kuplerájt tart a házban. Mesélt az állattartási kísérleteiről, mikor sikerült fishbone-t gyártani néhány aranyhalból, feladta a kísérletezést, de mindig is vágyott egy nagyobb testű állatra, mint például egy kutyára. Ebben osztozott a véleményünk, és közösen nevetve ecseteltük az aprócska zsebkutyák iránt érzett szánalmunkat. Egyikünknek sem tartoztak a kedvencei közé a földszintes dögök, és mindkettőnknél a kutya a bernáthegyinél kezdődött. Meséltem neki, hogy a szüleinknél volt egy aranyszínű Golden retriverünk, és ő csillogó szemekkel hallgatta a mesémet a szüleimről és a régi életemről. Véletlenül az órámra tévedt a tekintetem, és szomorúan konstatáltam, hogy ideje hazamenni. Körbenéztem, de már csak mi maradtunk a téren, sőt a környező utcácskákban, mindenhol leállt már az élet. Talán a közeli pubokban még mindig buli van, de nekem már nem volt sem elég energiám, sem elég ingerenciám bulizni. Mikor megosztottam Kristennel, egyetértően bólintott, majd nagyot ásított.

– Menjünk – mosolyogtam rá. És lovagiasan a karomat ajánlottam neki. Ő nevetve pukedlizett, majd elfogadta a karomat. Így vonultunk végig London kihalt utcáin, és engem egy boldog nyugalom árasztott el, minden egyes Kristennel töltött percben. Értetlenül, elgondolkozva néztem az arcát, keresve valami válaszfélét, de sajnos mosolya nem volt olyan beszédes, mint szemei. Kékeszöld szemei csillogva jártak az utcán, mindenegyes négyzetcentiméterét átkutatta a városnak. Mosolyogva nézett jobbra, s balra.

Mikor hazaértünk, elvettem kabátját, majd az enyémmel együtt felakasztottam a fogasra.

– Köszönöm szépen – kezdte Kris kicsit pironkodva, de határozottan vidáman. – Az estét, a vacsorát, azt, hogy itt lehetek.

– Ne marháskodj! – legyintettem. – Semmiség, és igazán örülök, hogy jól érzed magadat. Féltem, hogy halálra fogod unni magad egy ilyen ’vidéki fószer’ mellett.

– Köszönöm – ismételte meg, majd egy puszit nyomott az arcomra. – Fürdőszoba?

Komolyan össze kellett szednem a gondolataimat, ahhoz, hogy válaszolni tudjak erre az igen bonyolult kérdésre. Kissé megráztam a fejem, hogy kitisztuljon az agyam, majd a kérdésre koncentráltam. Mit is kérdezett? Ja, megvan!

– Uhm, persze! Menj csak! – mutattam a fürdő irányába. Miután eltűnt az ajtó mögött, villámgyorsan a tető felé lépdeltem. Útközben felkaptam egy doboz cigarettát, kinyitottam az ajtót. Kimentem a tetőre és arrébb löktem a hamutartót, majd nekidőltem az ablakpárkánynak. Nem volt olyan hideg, bár melegebbre számítottam, mikor kimentem, mégsem fordultam vissza kabátért. Csöndben rágyújtottam és hagytam, hogy a füsttel együtt elszálljanak a gondolataim is. Gondolkodtam, arról az állapotról, ami Kristen és köztem van, és arról, hogy én hogyan vélekedem felőle. Egyértelmű, hogy egy nap leforgása alatt barátok lettünk, méghozzá elég jó barátok szerintem. Egy ismerőst, akit nem szívesen látsz, nem engedsz be a házadba, ráadásul nem aludhat az ágyadban. Mondjuk Kristen egyébként sem akárki, de nem azért ragadott meg, mert sztár. Persze, persze Hollywood, csillogás, meg kutyasegge, de az én eszemet még nem vette el ez az egész. Azt hiszem, hogy nem lettem több, illetve persze tapasztalattal, de nem érzem úgy, hogy több lábbal állnék a földön attól, hogy szerepeltem a Harry Potterben. Nem érzem, hogy Rob eltűnt volna belőlem, az igazi Rob, aki mindig is voltam. Talán az rányomja a bélyegét a viselkedésemre, hogy láttam már Kristent a vörös szőnyegen és egy kicsit nehéz úgy kezelni a dolgokat, mintha csak egy lány lenne a szomszédból. Ráadásul nemsokára össze leszünk zárva hat hónapra, így talán előnyömre válik, ha nem utáljuk egymást, mint a rohadt tököt.

Viszont volt valami, amiben nem voltam biztos. Én csak szimpla barátságot érzek iránta, vagy ez már beteges imádattá nőtt? Szerintem egy kicsit többet látok benne, mint egy átlagos barátban. A szemeit, a beszédét, az arcát, a stílusát. Nem tudom eldönteni mi lenne jobb. Ha letesztelném, és elkezdenék nyomulni, vagy ha szép csendben lekopnék? Az a probléma, hogy nem tudom, Kris milyen véleménnyel van rólam. Biztosan hálás, hogy itt lakhat, bár megengedhetne magának akár egy egész lakosztályt egy neves szállodában. Mégis hozzám jött, engem hívott fel, nem pedig egy neves szállodát. Ez elég jót jelent… Mármint, ha az jónak számít, hogy mégsem jeges alattam a talaj. Azt hiszem, részemről sem az északi sarkról indul, hanem jóval közelebbről. Bár még nem tudom eldönteni, hogy miért, vagy hogyan. Holnap talán tisztábban fogok látni, hiszen ma minden olyan gyorsan történt. Mintha hetekkel ezelőtt lett volna, hogy felkeltem.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy nagyon furcsa íze lett a cigarettának, és csak akkor vettem észre, hogy már a füstszűrőt szívtam. Gyorsan elnyomtam a csikket, majd bementem a konyhába és ledöntöttem egy pohár vizet, hogy kicsit lenyugodhasson a gondolkodásom. Nem sokat kellett kéretni az agyamat, hamar lelassult, így éjfél környékére. Kényszerítettem magamat, hogy ne feküdjek le a kanapéra, mert akkor garantáltan ott maradtam volna. Akkordokat fogtam le az ujjaimmal a levegőben, eddig elő nem adott, érdekes dallamokat játszottam a levegőben, hogy teljen az idő.

Pár perc múlva nyílt a fürdő ajtaja, és egy hatalmas gőzfelhővel együtt kilépett rajta Kristen. Egy törölköző volt köré tekerve, és elpirult, mikor meglátta, hogy őt nézem.

– Elfelejtettem bevinni a pizsamát – szabadkozott. Én csak megráztam a fejemet, majd elindultam a fürdő felé. Ő belépett a szobámba, én pedig a fürdőbe. A meleg, párás levegő mellett Kristen kókuszos illatú tusfürdőjének az illata is megcsapott. Finom illatú volt, bár magamra sose kentem volna ilyet. Illett Krishez. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán felvettem a fürdőszobaszekrényben tárolt pizsamaalsót. Hiába kellett odakint kabátban járni, itt a hetediken mindig meleg volt az alattunk és mellettünk lévő lakások, no meg a saját fűtésünk miatt. Simpson családos alsóban mostam fogat, majd támolyogtam el a kanapéig. Felnyitottam, és előpecáztam az ágyneműt onnan. Hanyagul leterítettem, a fejem alá egy párnát, magamra meg egy takarót kaptam. Már nem zavart az ágy kényelmetlensége sem, és egészen el is feledkeztem róla, hogy ki alszik épp az ágyamban. Azonban nem törődhettem sokat gondolataimmal, hamar lecsukódtak szemhéjaim, és ha akartam se, tudtam volna felnyitni őket másnap reggelig.

***

- A kurva életbe! – káromkodva keltem fel reggel, mivel a hátam és a nyakam merő lángtenger volt a fájdalomtól. Sikerült elaludni magamat, ami elég kellemetlen hátulütőket hordozott magával. A faliórára pillantottam, s az fél hatot mutatott. Korán volt még, de nem voltam képes tovább aludni azon az istenverte kanapén. Esküszöm, beszerzek egy kényelmesebbet! Mikor fel is került ülnöm, nagy nehézségek és nem kis fájdalom árán, a idegesen a hajamba túrtam. Nem tudok bemenni a szobámba, mert Kristen még mindig alszik. Sóhajtva támolyogtam a fürdőszoba felé. Hogy elüssem az időt, fogmosás közben mindenféle állatokat, meg betűket firkantgattam a tükörre. Nem is figyeltem oda, miket csinálok, amíg egy Kristen feliratot nem láttam a tükrömön. Nagyot néztem, és gyorsan letöröltem a fogkrémet. Veszélyes dolog fogmosás közben elengedni a fantáziádat! Állapítottam meg, és kiöblítettem a számat. Elmostam a fogkefét, és a bögrébe hajítottam. A nyakfájásom már szinte el is múlt, úgy hogy előkotortam a szennyesládából a tegnapelőtti melegítőmet. Ahogy láttam magamat a tükörben, eszembe jutott, hogy egy kicsit fel kellene turbózni a kockákat a hasamon, mert mégiscsak egy szupersexi vámpírt fogok játszani, és kezdtek eltűnni a téglácskák.

Miután felöltöztem, kimentem az utcára, és elkezdtem egy nem túl nagy kört futni a házak között. Elhaladtam a cukrászda mellett, és intettem a táblát rakosgató Dannek. Először kikerekedtek a szemei, és megütközve nézett rám, mintha elmebeteg lennék, de aztán rendezte vonásait és röhögést visszafojtó vigyor kíséretében integetett. Megráztam a fejem és továbbfutottam. Sarkot sarok után tettem meg, utcát utca után futottam végig. Egy idő után azonban elég unalmas lett, és kezdtem kifogyni a szuszból is, így visszafordultam, hogy hazamehessek. Legközelebb hozok magammal valami elfoglaltságot, na, nem kötögetni fogok, de egy IPod, vagy egy MP3 segítene a dolgon.

Visszaérve lógó nyelvvel vetődtem a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár vizet és egy szuszra megittam az egészet. Aztán újra megtöltöttem a poharat és azt is kiittam. Ránéztem a mikrón lévő órára, ami hét tizenötöt mutatott. Sóhajtva mentem a kanapéhoz, visszatettem az ágyneműt a tartójába, majd bedőltem a párnák közé. Talán a futás miatt, talán a tegnapi hosszúéjszaka miatt, de ismét elnyomott az álom.

Furcsa fényekkel teli diszkóban találtam magam, de még tizenhat éves koromban. Ott volt Kristen is, és az összes régi haverom is. Dan egy gitárt nyomott a kezembe, a zene elhalkult, és a fényeket az arcomra irányították. Idegesen és értetlenül néztem a hangszerre, majd a körém gyűlt népes tömegre. Egyre gyorsabban és gyorsabban váltottam a tekintetemet a gitár és az emberek között. Órák tikk-takkolását hallottam a fülemben, s éreztem, hogy körülöttem forog a világ. Idegesítően ketyegtek körülöttem azok az átkozott órák és az kívántam, bárcsak eltűnhetnék előlük. Aztán hirtelen abbamaradt a kattogás, helyette Kristen selymes hangját hallottam, ami kicsit túlságosan is csúszós volt, ahhoz, hogy hasonlítson az eredetire. Gunyorosan, vigyorogva suttogott a fülembe:

Rob, te túl kevés vagy!

Váratlanul az álomnak vége szakadt, de az utolsó mondat még mindig ott vízhangzott a fejemben, mint valami idegesítő duruzsolás. Túl gyorsan ültem fel a kanapén, és meg is tántorodtam. Nyugtalanul túrtam bele hajamba, s összerezzentem, mikor kinyílt, majd becsapódott az ajtó.

– Jó reggelt álomszuszék! – köszöntött Kristen, mire felé fordultam.

– Neked is – köszöntem. – Én már hamarabb ébren voltam – mosolyogtam erényesen.

– Én már voltam is lent a boltban – vágott vissza.

– Én is, körbefutottam a fél kerületet – vigyorogtam, hátha talál valami jobbat, de még szélesebb lett a vigyor a képemen, mikor csak hümmögni tudott, de überelni már nem.

– Hoztam reggelit – terelt inkább. – Remélem, szereted a fánkot.

– Mi az hogy! – álltam fel, mikor beért a konyhába, egy nagy papírzacskóval a kezében. Elkezdte kivenni a csomagból a kisebb zacskókat, én pedig tányérokat vettem elő. – Kérsz kávét? Vagy kakaót, vagy valamit?

– Már vettem – húzott elő egy műanyagpoharat – És neked is.

– Oh, köszönöm – mondtam, kínosan a hajamba túrva. Nem igazán szoktam reggel kávét inni, inkább a csokoládé jótékony agyserkentésében hiszek, mint a koffein ilyenfajta adagolásában. Mindegy, majd kidobom, mikor nem veszi észre. Vagy kiöntöm az emeletről valamelyik járókelő fejére. Szép kis ébresztés lenne. Megterítettem a kicsi asztalon, majd a reggelit is odavittem. Kristen kihúzott egy heti hírekkel teli újságot, de nem azt a fajta sztárokkal kapcsolatos szennylapot.

Egyetértő csöndben falatoztuk a reggelit, én szürcsöltem a kakaómat, ő pedig a kávéját. Felnyitottam az újságot, és kicsusszant belőle, egy másik, színes lap. Nem is a színei, vagy a címe ragadott meg benne, hanem a címlapfotó és a tartalom.

– A rohadt életbe! – vettem kezembe az újságot, és dühtől remegő kezekkel vizslattam a lapot. A saját képem nézett vissza rám, mellettem Kristen egyik képével. – Már ezen is felkapják a firkásztollat!

Kristen kikapta a kezemből az újságot, és elkomorodó tekintettel olvasta a címkéket.

– Ezt nem hiszem el – tátogta hitetlenkedve.

– Ki kell mennem – mondtam, majd fortyogva felkaptam a cigis dobozt és kiléptem a tetőre. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan vége a nyugalmunknak. De legjobban nem is ez zaklatott fel, hanem a cím. „Tiniszerelem?” Hogy is képzeltem, hogy szerelmes vagyok?! Kristen egy tizenhét éves lány, én pedig már huszonkettő leszek. Oké, hogy a kor nem számít, meg minden, de Ő még nem is nagykorú! Tulajdonképpen pedofilnak érzem magamat. Belezúgni egy ilyen csajba… Ráadásul Kristen Stewartba. Gratulálok magamnak, és ki lehetne tűzni a hátamra egy balek feliratot is. Akkor talán elkerülne a csúf valóság, és végre lenne egy kis nyugtom. De a sajtónak meg kell élni valamiből, így minden kis ügyet felfújnak. Hogy is képzeltem, hogy belezúgok? A francba Rob! Ez a kapcsolat meg van buktatva, pedig még el sem kezdődött. Nekünk nincs közös jövőnk!

4. fejezet- Egy kellemes este – egy kellemes társasággal

Hy!

A következő fejezetet Agnyesz tollából kapjátok! Érdekes fejlemények, és még mi jöhet?...

A megjegyzéseknek mindig örülünk, tehát klaviatúrára fel, kommenteljetek!

Jó olvasást!

Ijedtemben kiejtettem volna valamit a kezemből, ha lett volna ott valami. Szerencsére éppen görcsösen szorongattam egy szék karfáját, tehát a kezem csak bénultan hullott le az oldalamra. Kényszerítettem magam, hogy felemeljem egyik lábamat, majd a másikat. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, lekentem magamnak egy pofont, hogy kitisztuljon az agyam.

Az elmúlt estére gondoltam, hogy milyen jó volt az ablakban ücsörögni, még részegen is, hogy mennyire feldobott a friss levegő. De ezt most nem tehetem meg, mert Kristen, Kristen Stewart itt áll az ajtóban én meg olyan balek vagyok, hogy megvárakoztatom. A pofon után tisztán gondolkoztam, és kinyitottam az ajtót. Egy pipacsvörös, gyönyörű lány állt az ajtóban. - Tényleg nagyon sajnálom, hogy így rád török, biztos megvan a magad dolga, nemhogy engem még pátyolgassá...

- Héhé! Ha valami bajom lenne ezzel kapcsolatban, akkor nem engedtem volna meg, hogy itt aludj. Na, gyere be! – a végére sikerült egy mosolyt kisajtolnom magamból, mert igazán meglepődtem, hogy így reagált.

Kris elmosolyodott, és igazán elbűvölő volt így. Engem is elbűvölt, de ezt semmi pénzért sem vallanám be neki. Beinvitáltam a nappaliba, ahol már megvetettem magamnak egy kanapét. Kristen azonnal oda indult, de egy finom mozdulattal a szobám felé kormányoztam.

- Na de... – már éppen kezdte, de közbe vágtam.

- Csak semmi de! Nem hagyom, hogy egy kanapén aludj. Itt az ágyam. Persze, nem olyan puha, mint egy szállodabeli, de remélem ez is megteszi.

- Túl jó vagy hozzám. Nem kéne kisajátítsam a szobádat.

- Ne butáskodj! Aludtam már épp eleget azon a kanapén. Hidd el, nem olyan rossz dolog az. – ez természetesen hazugság volt. Ugyanis az a kanapé pokolian kényelmetlen, ráadásul az én magasságommal el sem lehet férni rajta rendesen.

- Nagyon köszönöm. – Megint elbűvölően mosolygott.

- Szóra sem érdemes. – mondtam. – arra van a fürdőszoba. – intettem a hátam mögé. – Ott pedig a konyha – balra néztem, majd azt kérdeztem; - nem vagy éhes? Készíthetnék egy igazi Robos kaját vacsira. – a végére kacsintottam egyet, nyomatékosítva hogy mennyire szeretnék neki főzni.

- Hű. Köszönöm! – és tényleg. A hangja tele volt hálával. – Rögtön jövök, csak előbb átöltöznék valami kényelmetlenebbe.

- Persze. – válaszoltam, és már indultam is a konyhába.

Igazából nagyon kevés dolgot tudok főzni. De a bolonyai spagetti nagyon megy. Elkezdtem előszedni a tésztát és a paradicsomszószt, közben igen sokszor kellett megálljt parancsolni a gondolataimnak. Kristen éppen a szobámban öltözik át. Hű, a mindenségit! Aztán meghallottam, hogy kinyílik a szobám ajtaja, és valaki kilép rajta. Hát akkor, hajrá!

Kris mellém lépett és szemügyre vette a már kikészített hozzávalókat. egy ideig mérlegelt, majd végül tanácstalanul rákérdezett.

- Mit eszünk?

- Bolognai spagettit. Persze, ha nincs ellene kifogásod.

- Nem, nem az szuper lesz! Szeretem a spagettit. Kiskoromban a nagymamám is mindig azt fűzött nekem, ha nála voltam.

- Hát, akkor spagettit eszünk. – elmosolyodtam. Olyan könnyű őt kedvelni! – van kedved segíteni?

- Persze! De én, figyelmeztetlek, pocsék szakács vagyok.

- Semmi baj, én se vagyok profi.

Hát, valahogy össze ügyeskedük a vacsorát. Igaz, hogy már megettem egy egész adag pizzát, de Kris láthatólag éhes volt. Majd legyűrök egy-két falatot.

Mire végeztünk, a lány elégedetten szimatolt körbe. Úgy láttam ízleni fog neki. Mikor megterítettem a parányi asztalkán és elé raktam a főztünket jó étvággyal enni kezdett. Meg kell hagyni, nem sikerült rosszul ez a spagetti. Sőt, kifejezetten finom volt.

Mikor végeztünk, gyakorlatilag az egészet megettük, elégedetten dőlt hátra.

- Van valami programod mára? - kérdezte.

- Nem, valószínűleg az erkélyen csücsülnék.

- És fáradt vagy?

- Nem igazán. Ma reggel eléggé elaludtam.

- Tényleg nem akarok lábatlankodni, de megyünk egyet sétálni? Annyira szép ez a London, és én még csak az irodában jártam.

- Persze! Körbevezetlek. Mit szeretnél látni?

- Fogalmam sincs, döntsd el te! – már együtt nevettünk, de kihívásnak ez is megfelelt.

- Londonban az élet csak éjszaka kezdődik. Jobb, ha indulunk.

- Rendben!

Beviharzott a szobámba, és egy kistáskával tért vissza. Addig én beletúrtam a hajamba, és elégedetten fújtam. Magamban mosolyogtam ezen a váratlan ajándékon. Úgy látszik a sors kegyes volt velem. Hogy mivel érdemeltem ki ezt, fogalmam sincs.

- Hm, mit szólnál, ha elvinnélek az egyik legszebb főtérre, aztán ennénk egy fagyit, majd megmutatnám a legjobb szórakozóhelyet a világon. Hogy tetszik?

- Tökéletesen megfelel.

Igazából, mikor nincs rajta vagy hat kiló vakolat, és nincs csupa márkás cuccal felvértezve még szebbnek hatott a maga természetes módján. Persze, azonnal felkapott egy ormótlan nagy napszemüveget, legnagyobb sajnálatomra, mert így már nem láthattam a gyönyörű szemeit.

Amint kiléptünk az ajtón, azonnal minden fényesebbé, zajosabbá vált. Hát, igen. Ez az igazi Londoni élet. Régebben sokszor járkáltam idekint, esténként, de mostanában nem igazán.

- Mindjárt felszállunk a villamosra, megyünk két megállót, majd gyalogolunk egy kicsit.

- Rendben. Amúgy, milyen térre viszel?

- Hát, ez egy ilyen „nevenincs” tér, de gyönyörű, főleg sötétben. Van a közepén egy nagy kivilágított szökőkút, és mindenfele kis mézeskalácsos és forró csokis bódék kedves, öreg kofákkal.

- De jó lehet itt élni! Amúgy nem gondoltál még New Yorkra, esetleg Hollywoodra?

- Biztosan szép lehet, jó lehet meg minden, de... nem nekem. Nem szeretem a nagy felhajtást.

- Hát, minden esetre gyönyörű hely.

- Tudom. Elég sokat voltam ott. Mondhatni ott indult be a karrierem.

- Mesélsz egy kicsit?

- Hát, nem valami nagy kaland. Egyszer egy híres fényképész vetődött erre és valahogy észrevett. Először modellkedtem, majd egyik fotózáson ott volt a fényképész haverja, naná, hogy egy híres rendező. Méghozzá a Harry Pottert rendezte. A fotós bemutatott minket egymásnak, majd egy csomót beszélgettünk.

Azt mondta van tehetségem, és jó a beszélőkém. Felajánlotta, hogy elmehetnék egy válogatásra a következő, Harry Potter negyedik részéhez. Kellett egy csomó új szereplő, és hát, miért ne? Szóval fogtam magam, New Yorkba repültem és beválogattak a filmbe.

- Cedric Diggory, igaz?

- Igen.

- Jól alakítottál.

- Köszönöm szépen. És veled mi a helyzet? Hogy keveredtél bele ebbe a világba?

- Hát, én őszintén szólva nem akartam ezt. Az anyukám rángatott bele, mondván csodálatos színész leszek. De aztán kezdtem megkedvelni ezt a pályát. És most itt tartok.

- Hű. És szereted csinálni? Úgy értem megtaláltad a munkádat?

- Igen, ez az, amit szeretek csinálni.

- Ennyi a lényeg.

- És te?

- Szeretem meg minden, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt kéne, csináljam. Most komolyan, vámpír? Mi lesz a következő, vízi szörny?

- Ugyan már! Szerintem egyre komolyabb szerepeket fogsz kapni. Bár még a Harry Potteren kívül nem láttam más filmedet, kíváncsi vagyok az alakításodra.

- Hát, remélem, nem fogsz csalódni. Amúgy az alapkönyveket olvastad?

- Nem én! Utálok olvasni!

- Tényleg?

- Igen. Kiskoromban rengeteget olvastam, de már se időm se energiám nincs rá.

- Miért, mire megy el az a sok energia? – kérdeztem huncutul.

- Mint például mostanában is. A fim foglalkoztat, amiben benne leszek.

Észre se vettem, hogy ennyire elbeszélgettük az időt. A következő sarkon van az a tér, amelyet keresünk. Remélem tetszeni fog neki.

- Hűha!

- Tetszik?

- Naná hogy!

Ezt elégedetten konstatáltam. Tehát akkor mégiscsak jó, hogy eljöttünk ide. Krisnek igaza van, és nekem is. Ez a tér gyönyörű. Egy kör alakú tér, a közepén egy hatalmas szökőkúttal, minden ki van világítva és csak úgy nyüzsög az élet. A jobb oldalon egy kisebb színpad volt felállítva, és egy csomó ember készülődött ott. Valamiért az Újhold egyik jelenete ugrik be, ami miatt szinte elpirultam.

Kris úgy nézett körbe, mint egy kisgyerek, akit először visznek ki a házból. Mindent figyelmesen meglesett, körbenézett, aztán rám.

- Köszönöm, hogy elhoztál ide.

- Szívesen. Amúgy nemsokára, persze ha van, kedved átmegyünk arra a szórakozóhelyre.

- Ne, nem. Inkább maradjunk itt. Nem gond?

- Nem, ma este te dirigálsz.

- Rendben! Akkor menjünk oda a szökőkúthoz!

Kíváncsi voltam, hogy mit akar ott. De a helyi legendát el kell, mondjam neki.

- Tudod, hogy miért van egy csomó aprópénz a szökőkútban?

- Nem.

- Hát, ha jobb kézzel a bal vállad fölött áthajítod az aprópénzt bele a szökőkútba, akkor még vissza fogsz térni ide. Dobjunk?

- Persze! – mondta, de ekkor már kotorásztam a zsebemben, és előhúztam két aprópénzt. Az egyiket felé nyújtottam mire elvette. Egymás mellé álltunk.

- Háromra! Egy-kettő-három! – mondtam, mire mindketten behajítottuk az aprópénzt.

3. fejezet - A törölt járat

Sziasztok!

Először is nagyon nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet, igyekszem, hogy többet ne forduljon elő. Remélem tetszeni fog nektek. Komikat, véleményeket, építőkritikát lécci!

Tyta

Mikor hazaértem első dolgom volt fáradtan bedőlni az ágyba. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam semmire sem gondolni. Nem nagyon jött össze, a fejemben össze-vissza cikáztak a gondolatok, a kérdések. Minden tiszta zűrzavar volt odabenn.

Inkább kikukkantottam szempilláim alól, de a látvány, ami fogadott megrémített. A reggeli kupleráj, amit a nagy sietségben magam mögött hagytam, mintha megduplázódott volna.

Vetettem egy pillantást az asztalom környékére, és gyors fejszámolást végeztem: biztos, hogy két sört ittam meg. Akkor miért van négy üres üveg a padlón?

Nagy nehezen feltápászkodtam, és kénytelen-kelletlen elkezdtem rendet tenni. Közben persze elkalandoztak a gondolataim. Csak most tudatosult bennem, hogy tényleg, komolyan enyém a szerep. Én leszek Edward Cullen, a szívdöglesztő vámpír. Elképzeltem magam, amint hullasápadtra maszkírozva rohangálok a méregdrága díszletek között, a többiek pedig irigykedve bámulnak.

Többiek… hmm… Kristen.

Hirtelen eszembe ötlött a ma délután. A cukrászda, a gitár, és az a hangulat. Azt hiszem, hazudtam Kristennek. Ez nem csak egy gitár volt, és nem csak egy délután. Én is éreztem, hogy vonzom az embereket, de jól esett felvágni előtte egy kicsit.

Szépen lassan végeztem a házimunkával, ezért úgy döntöttem megjutalmazom magam. Gyorsan rendeltem egy XL-es sajtos-sonkás-gombás pizzát, és amíg kihozták forró zuhanyt vettem. A vízcseppek eleinte égették bőrömet, de hamar hozzászoktam, és teljesen ellazultam a víz alatt.

Kipattantam a fülkéből, és felvettem egy nadrágot, ami még úgy, ahogy hordható volt. Egy ideig csak tébláboltam a lakásban, nem tudtam mihez kezdjek, amíg megjön a vacsi. Lerogytam a kanapéra, és megpróbáltam magamba mélyedni, hátha a pár órával ez előtti gondolat áradat elapadt egy csöppet. De reménykedésem hiába volt, a fejem még mindig borzalmasan zsongott. Tele volt emlékek és vágyak hosszú sorával.

Vettem egy mély levegőt, és beláttam: végig kell vennem az összes dolgot, ami ma történt velem, sőt, ami talán történni fog, ahhoz hogy nyugtom legyen egy fél percre, a fejemben lévő zsivajtól.

Éppen neki láttam a kellemetlen „munkának”, amikor megszólalt a csengő, mint valami megváltó. Fejvesztve rohantam az ajtóhoz, gyorsan téptem fel, és hálásan bámultam a pizzás fiúra. Örömömben dupla borravalót adtam neki.

Mohón faltam az ételt, és hálát adtam az égnek, hogy van valami, ami eltereli a gondolataim. Amikor végeztem az evéssel fogat mostam, elmentem aludni.

Meglepően hideg volt a szobámban, ezért az államig felhúztam a takarót. Biztos nyitva hagytam az ablakot. De nem érdekelt. Inkább mély álomba szenderültem.

Hajnali ötkor a telefonom zenélése ébresztett. Hirtelen ültem fel az ágyban, bele is fejeltem a felettem tornyosuló polcrendszerbe. Vakon tapogatózva kerestem a zajforrást, meg se néztem ki keres. Szitkozódva fülemhez emeltem a mobilt, és rekedtes hangon szóltam bele:

- Haló?

- Robert? Szia, itt Kristen. – fölösleges volt mondania, azonnal megismertem a hangját. – Bocsi, ha felébresztettelek, de már egy csomó ideje itt ülök a repülőtér várójában, és nem indul az a nyamvadt gép.

Szemem felpattant, már egyáltalán nem voltam álmos, és lüktető fejem is kevésbe fájt.

- Semmi baj, tényleg.

- Akkor örülök – sóhajtott megkönnyebbülten. – Az a helyzet, hogy most szóltak, hogy a járatot a köd miatt törlik, úgyhogy pár napig még itt maradok. De a szállodai szobából már kijelentkeztem, és már hívtam őket, de nem maradt szabad szobájuk. Valami lepukkant helyre nincs kedvem menni, az ötcsillagosokhoz pedig csóró vagyok momentán. Ezért gondoltam, esetleg, talán, végső megoldásként te befogadnál, mert hát ma is olyan jól elvoltunk, meg minden… és amúgy is olyan… jó társaság vagy.

Őszintén meglepett, amit mondott, még válaszolni is elfelejtettem. Hogy én jó társaság? De hiszen még csak egy napja ismer, ráadásul ő Kristen Stewart! Ez csak jelent valamit. Most nem arra gondolok, hogy egy finnyás sznobnak kéne lennie, de nem vártam, hogy hajnalban csak azért felhív, mert nálam akar csövezni pár napig. Nem mondom, hogy nem örülök neki, legbelül repesek a boldogságtól.

- Rob? Ott vagy még? – jesszus, egy idióta vagyok. Egy sztár felhív telefonon, és erre én azon mélázom, hogy miért nem egoista…

- Ja, persze, igen. Öööö… kösz. Te is nagyon jó társaság vagy. És lakhatsz nálam, persze, miért ne? Mert amúgy is sok a szabadidő, és próbálhatunk, meg összeszokhatunk egy kicsit, ami nagy segítség lesz a felvételeknél ugyebár. – na, végre! Visszatértem! És képes voltam valami értelmeset kinyögni.

- Istenem, annyira örülök! Igazán rendes vagy, hogy megengeded, nem is tudom mit tettem volna, ha nem vagy ennyire jó fej. – hálálkodott.

- Ugyan, szóra sem érdemes.

Néma, kínos csönd.

- Kimenjek eléd? – kérdeztem végül.

- Nem, csak add meg a címed és odamegyek taxival. Oké?

- Rendben. – mondtam, gyorsan eldaráltam a címemet, elköszöntem tőle, letettem a telefont és próbáltam feldolgozni a történteket.

*

Körbe-körbejárkáltam a szobámban, és egyre csak agyaltam a furcsa a telefonhíváson. Miért pont én? És biztos, hogy nincs egyetlen szállodai szoba sem, ami megfelelne igényeinek és a pénztárcájában lapuló összegnek is? Ez az egész csak egy ürügy, hogy találkozhassunk? De ha csak egy ügyes tervecske lenne, miért kellett ilyen bonyolultan megoldania?

Mély levegőt vettem, de a kérdések csak nem hagytak nyugodni. Vadul kiabáltak, hogy hallgassam meg őket. De én ellenkeztem, minden erőmmel. Már nagyon idegesítettek a hangok a fejemben kezdem azt hinni, hogy bediliztem.

Mióta csak hazaértem a cukrászdából kavarognak bennem a gondolatok, kérdések és nem tudom, hogyan állíthatnám meg. A gondolkodáshoz most túl feldúlt és meghökkent vagyok, tehát az kilőve.

Istenem jöjjön már Kristen!

Kár, hogy délután már rendet raktam. Azzal elüthetném az időt. Mohón néztem körbe, valami oda nem illő, szemetet keresve, amit ki kell dobni. De sehol semmi. Kezdtem pokolian unatkozni…

Eltelt még így öt perc, aztán még tíz. De Kristen sehol sem volt. Lehet, hogy valami csúnya tréfát űzött velem, miközben ő már régóta a gépen ücsörög, és úti célja felé tart? Biztos csak valami beavatás volt az egész, mert újonc vagyok a szakmában. Hahaha, mondhatom, nagyon vicces. Kacag a vakbelem.

Rendesebb lánynak ismertem Kristent. Azt hittem jó barátok leszünk. Vagy több mint barátok…

És ekkor megszólalt a kaputelefon.

2. fejezet - A cukrászdában

A második fejezetet tőlem (Wedótól) kapjátok. Sok kommentet és véleményt várunk rá, hiszen mindenkinek fontos a kritika. Remélem tetszeni fog.

Több hozzáfűznivalóm nincs, jó olvasást kívánok!

Az üvegasztal visszatükrözte nyúzott arcomat és idegesen beletúrtam a hajamba. George sietősre vette a figurát, gyorsan elillant. Nicolas és Kristen ráérősen szedelőzködtek. Nekem azt kellett volna, felébredni végre ebből a tompa kábulatból és végre összeszedni magamat. Mosolyt erőltettem az arcomra, úgy fordultam oda Kristenhez.

– Nincs kedved meginni a közelben egy kávét? – kérdeztem ártatlan szemekkel. Bizalmatlanul méregetett, miközben a pakkját szorongatta. Bizonytalan arckifejezése miatt bevetettem az egyik csodafegyveremet. – Vagy enni a világ legfinomabb dobostortájából egy szeletet?

Erre nevetve csóválta a fejét, mire kezdett elszállni minden reményem.

– Szívesen, de nem biztos, hogy dobostortára – mondta lágyan mosolyogva, mire egy ötöst elkönyveltem magamnak.

Megpróbáltam ezután a kedvében járni, mégiscsak össze leszünk rendelve több hónapra.

Levettem a fogasról a kabátjainkat, szépen, illedelmesen feladtam Kristenre az övét, aztán magamra kaptam a sajátomat. Kellan és Nikki ott maradtak még, gondolom megbeszélték a közös jeleneteket. Ashley és Jakson épp a lift gombját püfölték, mikor kiléptünk a teremből.

– Az nem működik – mondtam keserű szájízzel. Bár működne…

- Oh – Ash hátrakulcsolta a kezeit, mintha nem is csinált volna semmit és bűnbánóan nézett rám. Jakson belekarolt a lányba, majd megindultak lefelé a lépcsőn. Gyorsabban szelték a fokokat, mint mi, hamar eltűntek az első lépcsőfordulóban. Kristen és én békésen haladtunk lefelé, egyszer-egyszer éreztem tekintetét a vállamon, de nem szóltunk egymáshoz.

Az épület előterében Kristen megállt, én pedig értetlen tekintettel meredtem rá.

Felkapott egy hatalmas napszemüveget, kapucnit a fejére, míg én idegesen toporogtam. Felhúztam a szemöldököm, hátha választ kapok ki nem mondott kérdésemre.

– A fotósok miatt – jött az egyértelmű, kicsit kelletlen válasz. Hülyén éreztem magam a talpig bebugyolált Kristen mellett, így felkaptam a kapucnimat és menetkésznek nyilvánítottam magam. Nagy levegőt vettünk, majd erőteljes léptekkel indultunk neki London utcáinak.

Meglepő módon alig voltak az utcán, csak sima járókelőket láttam. Sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam. Nekem annyira nem kellett rejtőzködnöm, mint Kristennek, engem csak a Harry Potter rajongók közül ismert fel egy-két ember, de azok közül sem mindegyiknek volt mersze autógrammot kérni. A Harry Potter láznak is már több mint egy éve vége, így nyugodt szívvel lófrálhattam a csendes utcákon.

– Hová…? – kérdezte meglepődve Kris mikor a buszmegálló felé kormányoztam.

– Egy időre felejtsd el a kocsikázást – kacsintottam rá. Nem kellett sokáig várni, a busz hamar befutott és én udvariasan engedtem előre a hölgyet, majd helyet foglaltam mellette az alsó szinten. Három megálló után jeleztem és sikeresen le is szálltunk a cukrászdától nem messze. A két-három utca távolságot beszélgetve tettük meg. Kérdezgettem az életéről, filmjeiről, ő pedig készségesen válaszolt minden kérdésemre.

– Erre - fordultam be a sarkon, ahonnan már látni lehetett a cukrászda tábláit. A bejárat előtt két tuja állt, az egyik mellé egy tábla volt állítva, amin a napi ajánlat volt kiírva színes betűkkel. Betessékeltem Kristent, majd én is beléptem a meleg helységbe. Friss kenyér, és finom sütemény illat terjengett a levegőben, és nem is voltak sokan a cukrászdában.

– Szia Rob! – köszöntött harsányan Dan, a cukrászda tulajdonosa. Régi barátok voltunk Dannel, az apjáé volt ez a hely. Sajnos ő már nincs köztünk, így Danre szállt minden meló és pénz ezzel kapcsolatban. Szerencsére imád sütni és ezt a helyet is nagyon szereti, így szívesen igazgatja a cukrászda ügyes-bajos dolgait.

– Szia! – adtam pacsit Dannek, miután levettem a kabátot Kristenről, majd a sajátommal együtt a fogasra akasztottam.

– Mi az Rob? Vége az unalmas nyaraknak? – kérdezte Dan kaján vigyorral az arcán, mire legszívesebben lelőttem volna.

– Hát nem éppen – mondtam, majd mosolyogva fordultam Kristen felé. Ő a sütemények finomabbnál finomabb választékát nézte, elmerült a sokféle cukormáz és szín kombinációjában. Nekem szinte otthonos volt a látvány, bár rég nem jártam már itt. Kisebb korunkban itt töltöttük a délutánokat, Dannel sokat lógtunk együtt. Néha segédkeztünk, néha pedig csak a sütik után csorgattuk a nyálunkat.

– A szokásos? – kérdezte Dan és már nyúlt is a szedőlapáthoz. Kristenre pillantottam, aki még mindig kábultan merült bele a változatos desszertek tanulmányozásába, így én a magam adagját elintéztem és csendben vártam, amíg eldönti, mit szeretne.

– Egy szelet dobosat kérek – jelentette ki pár perc mérlegelés után. Dan kivette a szeleteket az üveg mögül, fehér tányérra tette őket, kaptunk hozzá két villát, majd a pultra helyezte.

Mosolyogva vettem el a süteményeket, mire ő rám kacsintott. Ha nem tudnám, hogy van barátnője, komolyan melegnek nézném.

Egy magányos asztal felé lavíroztam, sarkamban Kristennel. Letettem a sütiket, kihúztam neki a széket, majd lehuppantam vele szemben.

– Meddig maradsz Londonban? – kérdeztem, a számomra legérdekesebb dolgot, amit eddig csak halogattam.

– Igazából még egy napig. Aztán megyek vissza New Yorkba, el kell intéznem pár dolgot a Runaways-el kapcsolatban. Viszont utána szabad vagyok elég hosszú ideig – ecsetelte, miközben a dobost majszolta. Szomorkodva hallottam, hogy kevés időt tölt itt, de hamar megbékéltem a gondolattal.

– Most viszont mesélj te! – bökött felém a villájával. – Mivel töltötted eddig a mindennapjaidat?

Kis gondolkodás után feleltem, összegezve a napi programjaimat.

– Semmivel.

Rosszalló fintor ült ki Kristen arcára és felhorkantott.

– Ilyen nincs. Akkor mit csináltál tegnap délután?

Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy vajon jobban járok-e, ha kreálok egy programot, vagy, ha az igazságot mondom el. Végül az őszinteség mellett döntöttem és szégyen-szemre elmeséltem a tegnapi napot.

– A lakásomban voltam és aludtam egy buli után. Ez volt délelőtt. Délután fel-alá járkáltam a lakásban, felborítgattam szinte mindent a földön. Tyler hívását vártam, hogy megkaptam-e a melót. Azután bedőltem egy kicsit az ágyba, de aludni nem sikerült, úgyhogy legurítottam egy-két sört, és magamhoz vettem társaságnak egy üveg wiskhy-t is. Hajnalig idegeskedtem és vártam, aztán végül Tyler hívása ébresztett reggel. Sajnos az éjszakát az egyik székem nem élte túl, de, hogy hogyan ment tönkre azt ne tőlem kérdezd. Nagyjából ennyi – rántottam meg a vállamat.

Kristen mosolygott és próbálta feldolgozni, vagy épp elképzelni a hallottakat. Üres tányérjára pillantva, önelégülten vigyorogni kezdtem.

– Na, mi az? Mégse volt olyan jó a dobos torta? – kérdeztem tőle, miközben próbáltam visszanyelni a röhögésemet.

– Nagyon finom volt, de szerintem ennyi édesség elég volt egy napra – mondta. Mondjuk Dannek emberes szeletei voltak, azt meg kell hagyni, de nem hittem el, hogy ne tudott volna megenni még egyet. Mielőtt azonban szóra nyithattam volna a számat, az emlegetett szamár jelent meg az asztalnál. Vidáman mosolygott, akár egy boldog kisgyerek, miközben gyanúsan méregettem. Az ilyen vigyor nála sose jelentett jót.

- Találtam valamit, illetve valamiket itthon – mondta sejtelmesen. Majd kezembe nyomott egy összehajtogatott papírdarabot és eltűnt a pult mögött. Kibontottam a gyűrött lapot, amire először fel sem ismertem, mi volt ráírva. Az én macska betűimmel volt ráfirkantva egy kotta. Mire rájöttem, hogy mit is tervez Dan, már késő volt, gitárral a kezében baktatott felém. Ijedten néztem körbe, de a menekülési útvonalak el voltak zárva. Az ablakra pillantva csak a sós cseppeket láttam meg, ahogy ismételten esni kezdett az eső.

– Nem – tiltakoztam erőtlenül. Tudtam, hogy most már nincs menekvés. Nagyot sóhajtottam, majd fejcsóválva vettem át tőle a hangszert. Ezer éves gitár volt, még tini korunkban hülyéskedtünk vele. Most ismét a kezemben volt, bár már elég elnyűtt állapotban, mégis ugyanaz a gitár volt. Teljesen elhangolódott, így kézzel nagyjából behangoltam. A gyűrött lapon nagyjából kivehetőek voltak az akkordok, így lassabban, mint régen, de könnyedén pötyögtem a dallamot. Nem emlékeztem már a szövegre, viszont az ujjaim pár próbálkozás után gyorsan siklottak a húrokon. Lágy dallam járta át a termet, mely kellemesen hangulatossá változtatta a helyet. A hangok csak úgy repkedtek a levegőben, boldogan cikázva az esőtől áztatott ablakokon belül. A kinti zord időjárás hiába kopogtatott, a benti béke addig biztosan ép maradt, míg a gitárszó bejárta a cukrászdát.

Dan énekelgetett hozzá valamilyen hiányos szöveget, Kristen pedig ritmusra kopogtatott cipőjével. A többi vendég felénk fordult, vagy közelebb tolta a székét. Dan is megunta az álldogálást, így gyorsan maga elé húzott egy széket, és fordítva ült rá. Egyik keze a vastámla tetején kocogtatta a fémet, míg másikkal a hajába túrt.

Boldogan táncolt a kezem a húrokon, repült az idő és az akkordok is a cukrászda nyugalmában. Egy idő után azonban unalmassá vált ez az egy dal ismétlődése, így vegyítettem egy kicsit más dalokkal, amiknek még emlékeztem az akkordjaira. Volt, amelyik elég hamiskásan szólt, de nagyjából élvezhető volt szerintem.

Délután három óra felé ért véget a zenedélután, miután elpakoltuk a hangszert, kifizettem a számlát és elindultunk Kristennel a buszmegálló felé.

– Te, hogy mész haza? – kérdeztem kíváncsian.

– Szerintem a saroknál elválunk, én a Gold Hotelben szálltam meg, fogok egy taxit, vagy szólok a sofőrömnek – lépkedett mellettem és az egyre közeledő utcasarkot nézte. Én jobb híján csak hümmögtem és nyugodtan jöttem Kristen mellett.

– Örülök, hogy megismertelek – mondtam, mikor odaértünk a sarokhoz.

– Én is, és… - beleharapott alsó ajkába és elhallgatott. Türelmesen vártam még megtalálta a megfelelő szavakat. – Köszönöm. Ezt az egészet, a sütit, a délutánt. Régen nem éreztem ilyen jól magamat – csillogó tekintettel nézett fel rám. Arcára estek a sós cseppek, így a bőre is csillogott. Áhítattal a hangjában folytatta. – Nagyon tehetséges vagy. Komolyan, csodálatos volt. Az a hangulat, amit kialakítottál… valósággal magadhoz húztad az embereket tudtodon kívül is – hirtelen elhallgatott, nagy levegőt vett, hogy tudja folytatni. – Egyszerűen varázslatos volt.

Elnézően mosolyogtam, lágyan végigsimítottam arccsontján, letöröltem róla az esővizet.

– Kristen… - kezdtem. – Én nem vonzottam senkit. Ez csak egy gitár volt, egy szimbólum a múltamból. Egy kellemes koradélutánt töltöttünk el egy cukrászdában. Ennyi történt.

– Nekem ez mégis kicsit több volt – motyogta halkan, majd a pillanatot Kristen telefonja szakította félbe. Kinyomta az illetőt, de bűnbánó tekintettel nézett rám. – Mennem kell. Még találkozunk esetleg, ha előbb nem, akkor a forgatáson. Szia!

– Rendben, szia! – köszöntem el és elindultam a buszmegálló felé.