Ijedtemben kiejtettem volna valamit a kezemből, ha lett volna ott valami. Szerencsére éppen görcsösen szorongattam egy szék karfáját, tehát a kezem csak bénultan hullott le az oldalamra. Kényszerítettem magam, hogy felemeljem egyik lábamat, majd a másikat. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, lekentem magamnak egy pofont, hogy kitisztuljon az agyam.
Az elmúlt estére gondoltam, hogy milyen jó volt az ablakban ücsörögni, még részegen is, hogy mennyire feldobott a friss levegő. De ezt most nem tehetem meg, mert Kristen, Kristen Stewart itt áll az ajtóban én meg olyan balek vagyok, hogy megvárakoztatom. A pofon után tisztán gondolkoztam, és kinyitottam az ajtót. Egy pipacsvörös, gyönyörű lány állt az ajtóban. - Tényleg nagyon sajnálom, hogy így rád török, biztos megvan a magad dolga, nemhogy engem még pátyolgassá...
- Héhé! Ha valami bajom lenne ezzel kapcsolatban, akkor nem engedtem volna meg, hogy itt aludj. Na, gyere be! – a végére sikerült egy mosolyt kisajtolnom magamból, mert igazán meglepődtem, hogy így reagált.
Kris elmosolyodott, és igazán elbűvölő volt így. Engem is elbűvölt, de ezt semmi pénzért sem vallanám be neki. Beinvitáltam a nappaliba, ahol már megvetettem magamnak egy kanapét. Kristen azonnal oda indult, de egy finom mozdulattal a szobám felé kormányoztam.
- Na de... – már éppen kezdte, de közbe vágtam.
- Csak semmi de! Nem hagyom, hogy egy kanapén aludj. Itt az ágyam. Persze, nem olyan puha, mint egy szállodabeli, de remélem ez is megteszi.
- Túl jó vagy hozzám. Nem kéne kisajátítsam a szobádat.
- Ne butáskodj! Aludtam már épp eleget azon a kanapén. Hidd el, nem olyan rossz dolog az. – ez természetesen hazugság volt. Ugyanis az a kanapé pokolian kényelmetlen, ráadásul az én magasságommal el sem lehet férni rajta rendesen.
- Nagyon köszönöm. – Megint elbűvölően mosolygott.
- Szóra sem érdemes. – mondtam. – arra van a fürdőszoba. – intettem a hátam mögé. – Ott pedig a konyha – balra néztem, majd azt kérdeztem; - nem vagy éhes? Készíthetnék egy igazi Robos kaját vacsira. – a végére kacsintottam egyet, nyomatékosítva hogy mennyire szeretnék neki főzni.
- Hű. Köszönöm! – és tényleg. A hangja tele volt hálával. – Rögtön jövök, csak előbb átöltöznék valami kényelmetlenebbe.
- Persze. – válaszoltam, és már indultam is a konyhába.
Igazából nagyon kevés dolgot tudok főzni. De a bolonyai spagetti nagyon megy. Elkezdtem előszedni a tésztát és a paradicsomszószt, közben igen sokszor kellett megálljt parancsolni a gondolataimnak. Kristen éppen a szobámban öltözik át. Hű, a mindenségit! Aztán meghallottam, hogy kinyílik a szobám ajtaja, és valaki kilép rajta. Hát akkor, hajrá!
Kris mellém lépett és szemügyre vette a már kikészített hozzávalókat. egy ideig mérlegelt, majd végül tanácstalanul rákérdezett.
- Mit eszünk?
- Bolognai spagettit. Persze, ha nincs ellene kifogásod.
- Nem, nem az szuper lesz! Szeretem a spagettit. Kiskoromban a nagymamám is mindig azt fűzött nekem, ha nála voltam.
- Hát, akkor spagettit eszünk. – elmosolyodtam. Olyan könnyű őt kedvelni! – van kedved segíteni?
- Persze! De én, figyelmeztetlek, pocsék szakács vagyok.
- Semmi baj, én se vagyok profi.
Hát, valahogy össze ügyeskedük a vacsorát. Igaz, hogy már megettem egy egész adag pizzát, de Kris láthatólag éhes volt. Majd legyűrök egy-két falatot.
Mire végeztünk, a lány elégedetten szimatolt körbe. Úgy láttam ízleni fog neki. Mikor megterítettem a parányi asztalkán és elé raktam a főztünket jó étvággyal enni kezdett. Meg kell hagyni, nem sikerült rosszul ez a spagetti. Sőt, kifejezetten finom volt.
Mikor végeztünk, gyakorlatilag az egészet megettük, elégedetten dőlt hátra.
- Van valami programod mára? - kérdezte.
- Nem, valószínűleg az erkélyen csücsülnék.
- És fáradt vagy?
- Nem igazán. Ma reggel eléggé elaludtam.
- Tényleg nem akarok lábatlankodni, de megyünk egyet sétálni? Annyira szép ez a London, és én még csak az irodában jártam.
- Persze! Körbevezetlek. Mit szeretnél látni?
- Fogalmam sincs, döntsd el te! – már együtt nevettünk, de kihívásnak ez is megfelelt.
- Londonban az élet csak éjszaka kezdődik. Jobb, ha indulunk.
- Rendben!
Beviharzott a szobámba, és egy kistáskával tért vissza. Addig én beletúrtam a hajamba, és elégedetten fújtam. Magamban mosolyogtam ezen a váratlan ajándékon. Úgy látszik a sors kegyes volt velem. Hogy mivel érdemeltem ki ezt, fogalmam sincs.
- Hm, mit szólnál, ha elvinnélek az egyik legszebb főtérre, aztán ennénk egy fagyit, majd megmutatnám a legjobb szórakozóhelyet a világon. Hogy tetszik?
- Tökéletesen megfelel.
Igazából, mikor nincs rajta vagy hat kiló vakolat, és nincs csupa márkás cuccal felvértezve még szebbnek hatott a maga természetes módján. Persze, azonnal felkapott egy ormótlan nagy napszemüveget, legnagyobb sajnálatomra, mert így már nem láthattam a gyönyörű szemeit.
Amint kiléptünk az ajtón, azonnal minden fényesebbé, zajosabbá vált. Hát, igen. Ez az igazi Londoni élet. Régebben sokszor járkáltam idekint, esténként, de mostanában nem igazán.
- Mindjárt felszállunk a villamosra, megyünk két megállót, majd gyalogolunk egy kicsit.
- Rendben. Amúgy, milyen térre viszel?
- Hát, ez egy ilyen „nevenincs” tér, de gyönyörű, főleg sötétben. Van a közepén egy nagy kivilágított szökőkút, és mindenfele kis mézeskalácsos és forró csokis bódék kedves, öreg kofákkal.
- De jó lehet itt élni! Amúgy nem gondoltál még New Yorkra, esetleg Hollywoodra?
- Biztosan szép lehet, jó lehet meg minden, de... nem nekem. Nem szeretem a nagy felhajtást.
- Hát, minden esetre gyönyörű hely.
- Tudom. Elég sokat voltam ott. Mondhatni ott indult be a karrierem.
- Mesélsz egy kicsit?
- Hát, nem valami nagy kaland. Egyszer egy híres fényképész vetődött erre és valahogy észrevett. Először modellkedtem, majd egyik fotózáson ott volt a fényképész haverja, naná, hogy egy híres rendező. Méghozzá a Harry Pottert rendezte. A fotós bemutatott minket egymásnak, majd egy csomót beszélgettünk.
Azt mondta van tehetségem, és jó a beszélőkém. Felajánlotta, hogy elmehetnék egy válogatásra a következő, Harry Potter negyedik részéhez. Kellett egy csomó új szereplő, és hát, miért ne? Szóval fogtam magam, New Yorkba repültem és beválogattak a filmbe.
- Cedric Diggory, igaz?
- Igen.
- Jól alakítottál.
- Köszönöm szépen. És veled mi a helyzet? Hogy keveredtél bele ebbe a világba?
- Hát, én őszintén szólva nem akartam ezt. Az anyukám rángatott bele, mondván csodálatos színész leszek. De aztán kezdtem megkedvelni ezt a pályát. És most itt tartok.
- Hű. És szereted csinálni? Úgy értem megtaláltad a munkádat?
- Igen, ez az, amit szeretek csinálni.
- Ennyi a lényeg.
- És te?
- Szeretem meg minden, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt kéne, csináljam. Most komolyan, vámpír? Mi lesz a következő, vízi szörny?
- Ugyan már! Szerintem egyre komolyabb szerepeket fogsz kapni. Bár még a Harry Potteren kívül nem láttam más filmedet, kíváncsi vagyok az alakításodra.
- Hát, remélem, nem fogsz csalódni. Amúgy az alapkönyveket olvastad?
- Nem én! Utálok olvasni!
- Tényleg?
- Igen. Kiskoromban rengeteget olvastam, de már se időm se energiám nincs rá.
- Miért, mire megy el az a sok energia? – kérdeztem huncutul.
- Mint például mostanában is. A fim foglalkoztat, amiben benne leszek.
Észre se vettem, hogy ennyire elbeszélgettük az időt. A következő sarkon van az a tér, amelyet keresünk. Remélem tetszeni fog neki.
- Hűha!
- Tetszik?
- Naná hogy!
Ezt elégedetten konstatáltam. Tehát akkor mégiscsak jó, hogy eljöttünk ide. Krisnek igaza van, és nekem is. Ez a tér gyönyörű. Egy kör alakú tér, a közepén egy hatalmas szökőkúttal, minden ki van világítva és csak úgy nyüzsög az élet. A jobb oldalon egy kisebb színpad volt felállítva, és egy csomó ember készülődött ott. Valamiért az Újhold egyik jelenete ugrik be, ami miatt szinte elpirultam.
Kris úgy nézett körbe, mint egy kisgyerek, akit először visznek ki a házból. Mindent figyelmesen meglesett, körbenézett, aztán rám.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide.
- Szívesen. Amúgy nemsokára, persze ha van, kedved átmegyünk arra a szórakozóhelyre.
- Ne, nem. Inkább maradjunk itt. Nem gond?
- Nem, ma este te dirigálsz.
- Rendben! Akkor menjünk oda a szökőkúthoz!
Kíváncsi voltam, hogy mit akar ott. De a helyi legendát el kell, mondjam neki.
- Tudod, hogy miért van egy csomó aprópénz a szökőkútban?
- Nem.
- Hát, ha jobb kézzel a bal vállad fölött áthajítod az aprópénzt bele a szökőkútba, akkor még vissza fogsz térni ide. Dobjunk?
- Persze! – mondta, de ekkor már kotorásztam a zsebemben, és előhúztam két aprópénzt. Az egyiket felé nyújtottam mire elvette. Egymás mellé álltunk.
- Háromra! Egy-kettő-három! – mondtam, mire mindketten behajítottuk az aprópénzt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése