Az üvegasztal visszatükrözte nyúzott arcomat és idegesen beletúrtam a hajamba. George sietősre vette a figurát, gyorsan elillant. Nicolas és Kristen ráérősen szedelőzködtek. Nekem azt kellett volna, felébredni végre ebből a tompa kábulatból és végre összeszedni magamat. Mosolyt erőltettem az arcomra, úgy fordultam oda Kristenhez.
– Nincs kedved meginni a közelben egy kávét? – kérdeztem ártatlan szemekkel. Bizalmatlanul méregetett, miközben a pakkját szorongatta. Bizonytalan arckifejezése miatt bevetettem az egyik csodafegyveremet. – Vagy enni a világ legfinomabb dobostortájából egy szeletet?
Erre nevetve csóválta a fejét, mire kezdett elszállni minden reményem.
– Szívesen, de nem biztos, hogy dobostortára – mondta lágyan mosolyogva, mire egy ötöst elkönyveltem magamnak.
Megpróbáltam ezután a kedvében járni, mégiscsak össze leszünk rendelve több hónapra.
Levettem a fogasról a kabátjainkat, szépen, illedelmesen feladtam Kristenre az övét, aztán magamra kaptam a sajátomat. Kellan és Nikki ott maradtak még, gondolom megbeszélték a közös jeleneteket. Ashley és Jakson épp a lift gombját püfölték, mikor kiléptünk a teremből.
– Az nem működik – mondtam keserű szájízzel. Bár működne…
- Oh – Ash hátrakulcsolta a kezeit, mintha nem is csinált volna semmit és bűnbánóan nézett rám. Jakson belekarolt a lányba, majd megindultak lefelé a lépcsőn. Gyorsabban szelték a fokokat, mint mi, hamar eltűntek az első lépcsőfordulóban. Kristen és én békésen haladtunk lefelé, egyszer-egyszer éreztem tekintetét a vállamon, de nem szóltunk egymáshoz.
Az épület előterében Kristen megállt, én pedig értetlen tekintettel meredtem rá.
Felkapott egy hatalmas napszemüveget, kapucnit a fejére, míg én idegesen toporogtam. Felhúztam a szemöldököm, hátha választ kapok ki nem mondott kérdésemre.
– A fotósok miatt – jött az egyértelmű, kicsit kelletlen válasz. Hülyén éreztem magam a talpig bebugyolált Kristen mellett, így felkaptam a kapucnimat és menetkésznek nyilvánítottam magam. Nagy levegőt vettünk, majd erőteljes léptekkel indultunk neki London utcáinak.
Meglepő módon alig voltak az utcán, csak sima járókelőket láttam. Sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam. Nekem annyira nem kellett rejtőzködnöm, mint Kristennek, engem csak a Harry Potter rajongók közül ismert fel egy-két ember, de azok közül sem mindegyiknek volt mersze autógrammot kérni. A Harry Potter láznak is már több mint egy éve vége, így nyugodt szívvel lófrálhattam a csendes utcákon.
– Hová…? – kérdezte meglepődve Kris mikor a buszmegálló felé kormányoztam.
– Egy időre felejtsd el a kocsikázást – kacsintottam rá. Nem kellett sokáig várni, a busz hamar befutott és én udvariasan engedtem előre a hölgyet, majd helyet foglaltam mellette az alsó szinten. Három megálló után jeleztem és sikeresen le is szálltunk a cukrászdától nem messze. A két-három utca távolságot beszélgetve tettük meg. Kérdezgettem az életéről, filmjeiről, ő pedig készségesen válaszolt minden kérdésemre.
– Erre - fordultam be a sarkon, ahonnan már látni lehetett a cukrászda tábláit. A bejárat előtt két tuja állt, az egyik mellé egy tábla volt állítva, amin a napi ajánlat volt kiírva színes betűkkel. Betessékeltem Kristent, majd én is beléptem a meleg helységbe. Friss kenyér, és finom sütemény illat terjengett a levegőben, és nem is voltak sokan a cukrászdában.
– Szia Rob! – köszöntött harsányan Dan, a cukrászda tulajdonosa. Régi barátok voltunk Dannel, az apjáé volt ez a hely. Sajnos ő már nincs köztünk, így Danre szállt minden meló és pénz ezzel kapcsolatban. Szerencsére imád sütni és ezt a helyet is nagyon szereti, így szívesen igazgatja a cukrászda ügyes-bajos dolgait.
– Szia! – adtam pacsit Dannek, miután levettem a kabátot Kristenről, majd a sajátommal együtt a fogasra akasztottam.
– Mi az Rob? Vége az unalmas nyaraknak? – kérdezte Dan kaján vigyorral az arcán, mire legszívesebben lelőttem volna.
– Hát nem éppen – mondtam, majd mosolyogva fordultam Kristen felé. Ő a sütemények finomabbnál finomabb választékát nézte, elmerült a sokféle cukormáz és szín kombinációjában. Nekem szinte otthonos volt a látvány, bár rég nem jártam már itt. Kisebb korunkban itt töltöttük a délutánokat, Dannel sokat lógtunk együtt. Néha segédkeztünk, néha pedig csak a sütik után csorgattuk a nyálunkat.
– A szokásos? – kérdezte Dan és már nyúlt is a szedőlapáthoz. Kristenre pillantottam, aki még mindig kábultan merült bele a változatos desszertek tanulmányozásába, így én a magam adagját elintéztem és csendben vártam, amíg eldönti, mit szeretne.
– Egy szelet dobosat kérek – jelentette ki pár perc mérlegelés után. Dan kivette a szeleteket az üveg mögül, fehér tányérra tette őket, kaptunk hozzá két villát, majd a pultra helyezte.
Mosolyogva vettem el a süteményeket, mire ő rám kacsintott. Ha nem tudnám, hogy van barátnője, komolyan melegnek nézném.
Egy magányos asztal felé lavíroztam, sarkamban Kristennel. Letettem a sütiket, kihúztam neki a széket, majd lehuppantam vele szemben.
– Meddig maradsz Londonban? – kérdeztem, a számomra legérdekesebb dolgot, amit eddig csak halogattam.
– Igazából még egy napig. Aztán megyek vissza New Yorkba, el kell intéznem pár dolgot a Runaways-el kapcsolatban. Viszont utána szabad vagyok elég hosszú ideig – ecsetelte, miközben a dobost majszolta. Szomorkodva hallottam, hogy kevés időt tölt itt, de hamar megbékéltem a gondolattal.
– Most viszont mesélj te! – bökött felém a villájával. – Mivel töltötted eddig a mindennapjaidat?
Kis gondolkodás után feleltem, összegezve a napi programjaimat.
– Semmivel.
Rosszalló fintor ült ki Kristen arcára és felhorkantott.
– Ilyen nincs. Akkor mit csináltál tegnap délután?
Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy vajon jobban járok-e, ha kreálok egy programot, vagy, ha az igazságot mondom el. Végül az őszinteség mellett döntöttem és szégyen-szemre elmeséltem a tegnapi napot.
– A lakásomban voltam és aludtam egy buli után. Ez volt délelőtt. Délután fel-alá járkáltam a lakásban, felborítgattam szinte mindent a földön. Tyler hívását vártam, hogy megkaptam-e a melót. Azután bedőltem egy kicsit az ágyba, de aludni nem sikerült, úgyhogy legurítottam egy-két sört, és magamhoz vettem társaságnak egy üveg wiskhy-t is. Hajnalig idegeskedtem és vártam, aztán végül Tyler hívása ébresztett reggel. Sajnos az éjszakát az egyik székem nem élte túl, de, hogy hogyan ment tönkre azt ne tőlem kérdezd. Nagyjából ennyi – rántottam meg a vállamat.
Kristen mosolygott és próbálta feldolgozni, vagy épp elképzelni a hallottakat. Üres tányérjára pillantva, önelégülten vigyorogni kezdtem.
– Na, mi az? Mégse volt olyan jó a dobos torta? – kérdeztem tőle, miközben próbáltam visszanyelni a röhögésemet.
– Nagyon finom volt, de szerintem ennyi édesség elég volt egy napra – mondta. Mondjuk Dannek emberes szeletei voltak, azt meg kell hagyni, de nem hittem el, hogy ne tudott volna megenni még egyet. Mielőtt azonban szóra nyithattam volna a számat, az emlegetett szamár jelent meg az asztalnál. Vidáman mosolygott, akár egy boldog kisgyerek, miközben gyanúsan méregettem. Az ilyen vigyor nála sose jelentett jót.
- Találtam valamit, illetve valamiket itthon – mondta sejtelmesen. Majd kezembe nyomott egy összehajtogatott papírdarabot és eltűnt a pult mögött. Kibontottam a gyűrött lapot, amire először fel sem ismertem, mi volt ráírva. Az én macska betűimmel volt ráfirkantva egy kotta. Mire rájöttem, hogy mit is tervez Dan, már késő volt, gitárral a kezében baktatott felém. Ijedten néztem körbe, de a menekülési útvonalak el voltak zárva. Az ablakra pillantva csak a sós cseppeket láttam meg, ahogy ismételten esni kezdett az eső.
– Nem – tiltakoztam erőtlenül. Tudtam, hogy most már nincs menekvés. Nagyot sóhajtottam, majd fejcsóválva vettem át tőle a hangszert. Ezer éves gitár volt, még tini korunkban hülyéskedtünk vele. Most ismét a kezemben volt, bár már elég elnyűtt állapotban, mégis ugyanaz a gitár volt. Teljesen elhangolódott, így kézzel nagyjából behangoltam. A gyűrött lapon nagyjából kivehetőek voltak az akkordok, így lassabban, mint régen, de könnyedén pötyögtem a dallamot. Nem emlékeztem már a szövegre, viszont az ujjaim pár próbálkozás után gyorsan siklottak a húrokon. Lágy dallam járta át a termet, mely kellemesen hangulatossá változtatta a helyet. A hangok csak úgy repkedtek a levegőben, boldogan cikázva az esőtől áztatott ablakokon belül. A kinti zord időjárás hiába kopogtatott, a benti béke addig biztosan ép maradt, míg a gitárszó bejárta a cukrászdát.
Dan énekelgetett hozzá valamilyen hiányos szöveget, Kristen pedig ritmusra kopogtatott cipőjével. A többi vendég felénk fordult, vagy közelebb tolta a székét. Dan is megunta az álldogálást, így gyorsan maga elé húzott egy széket, és fordítva ült rá. Egyik keze a vastámla tetején kocogtatta a fémet, míg másikkal a hajába túrt.
Boldogan táncolt a kezem a húrokon, repült az idő és az akkordok is a cukrászda nyugalmában. Egy idő után azonban unalmassá vált ez az egy dal ismétlődése, így vegyítettem egy kicsit más dalokkal, amiknek még emlékeztem az akkordjaira. Volt, amelyik elég hamiskásan szólt, de nagyjából élvezhető volt szerintem.
Délután három óra felé ért véget a zenedélután, miután elpakoltuk a hangszert, kifizettem a számlát és elindultunk Kristennel a buszmegálló felé.
– Te, hogy mész haza? – kérdeztem kíváncsian.
– Szerintem a saroknál elválunk, én a Gold Hotelben szálltam meg, fogok egy taxit, vagy szólok a sofőrömnek – lépkedett mellettem és az egyre közeledő utcasarkot nézte. Én jobb híján csak hümmögtem és nyugodtan jöttem Kristen mellett.
– Örülök, hogy megismertelek – mondtam, mikor odaértünk a sarokhoz.
– Én is, és… - beleharapott alsó ajkába és elhallgatott. Türelmesen vártam még megtalálta a megfelelő szavakat. – Köszönöm. Ezt az egészet, a sütit, a délutánt. Régen nem éreztem ilyen jól magamat – csillogó tekintettel nézett fel rám. Arcára estek a sós cseppek, így a bőre is csillogott. Áhítattal a hangjában folytatta. – Nagyon tehetséges vagy. Komolyan, csodálatos volt. Az a hangulat, amit kialakítottál… valósággal magadhoz húztad az embereket tudtodon kívül is – hirtelen elhallgatott, nagy levegőt vett, hogy tudja folytatni. – Egyszerűen varázslatos volt.
Elnézően mosolyogtam, lágyan végigsimítottam arccsontján, letöröltem róla az esővizet.
– Kristen… - kezdtem. – Én nem vonzottam senkit. Ez csak egy gitár volt, egy szimbólum a múltamból. Egy kellemes koradélutánt töltöttünk el egy cukrászdában. Ennyi történt.
– Nekem ez mégis kicsit több volt – motyogta halkan, majd a pillanatot Kristen telefonja szakította félbe. Kinyomta az illetőt, de bűnbánó tekintettel nézett rám. – Mennem kell. Még találkozunk esetleg, ha előbb nem, akkor a forgatáson. Szia!
– Rendben, szia! – köszöntem el és elindultam a buszmegálló felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése